Bajza József 150 éve született

A pesti egyetemen filozófiát, majd jogot tanult, közben egy évig Pozsonyban a német nyelvet tanulmányozta. Első verseit a Kisfaludy Károly szerkesztette Aurora közölte, az Aurora körében került barátságba Vörösmartyval, aki később sógora is lett. 1828-tól a királyi tábla jegyzője volt, majd egy évvel később Pestre költözött, s az irodalomnak szentelte minden idejét.

Már első kritikai írásai, az 1828-as Az epigramma theóriája, majd az 1830-as Figyelmeztetés pesti könyvtáros Wigand Ottó tudományi s mesterségi közönségi tárára, komoly vitákat váltottak ki, utóbbi a conversations-lexikoni pör, a haladás és maradiság összeütközésének indikátora volt. Bajza a haladást képviselte, az irodalom demokratizmusát, az írói függetlenség, az irodalmi lelkiismeretesség elvét hirdette a társadalmi előjogok, a tekintélyelvűség ellenében.

Kisfaludy halála után 1837-ig ő szerkesztette az Aurórát, a tulajdonjog kérdésében azonban vitába keveredett Szemere Pállal, ez volt az első írói tulajdonjogi per Magyarországon. Az Aurorában jelent meg levélregénye Otilia címmel, s érzelmes-választékos almanachlíra stílusú költeményeit is itt adta közre. 1835-ben megjelent kötete a verseken túl műfordításait is tartalmazta.
1831-ben megindította a Kritikai Lapokat, itt jelent meg regényelméleti tanulmánya, A román-költésről. Részt vett a Kisfaludy Társaság megalapításában, 1831-től a Magyar Tudós Társaság levelező, 1832-től rendes tagja volt. 1837-ben Vörösmarty és Toldy társaságában megindította az Athenaeumot, s társlapját, a Figyelmezőt, triumvirátusuk a magyar irodalom legnagyobb tekintélyének számított.

Bajzát erősen érdekelte a színház is, Külföldi Játékszín címmel könyvsorozatot indított, Dramaturgiai és logikai leckék címmel színikritikusok számára írt útmutatót. 1837-38-ban ő volt a pesti Magyar Színház első igazgatója, 1847-48-ban ugyanitt aligazgatóként működött. Az 1840-es években történetírással és politikai publicisztikával foglalkozott, az általa szerkesztett Történeti Könyvtár saját fordításait is közölte. Részt vett a reformkor politikai harcaiban, a Nemzeti, majd az Ellenzéki Kör tagjaként minden eszközével Kossuth törekvéseit támogatta. 1847-ben az Ellenőr című politikai zsebkönyvet, 1848-ben pedig a Kossuth Hírlapja című napilapot szerkesztette.

A szabadságharc bukása után sógorával, Vörösmartyval együtt Szatmár és Heves megyében bujdosott, s csak 1851-ben tért vissza Pestre. A bukás, a reménytelenség, a szorongás megviselte idegrendszerét, néhány, az elnyomatás ellen szóló versen kívül alkotni nem tudott, műveit rendezte sajtó alá. 1853-ban egészsége végleg megrendült, elméje elborult, s 1858. március 3-án meghalt.