Szkítiától Turánig

Kelet-Turkesztán vagy ahogy Kína finoman nevezi az „új határ” azaz Hszincsiang Ujgur Autonóm Terület, a korábban Turkesztánnak is nevezett Belső-Ázsia ma Kínához tartozó része. A Kaszpi-tengertől Kínáig és Szibériától az Eurázsiai-hegységrendszertől, Irántól, Afganisztántól és Tibettől északra eső területeket a régmúlt időkben iráni nyelvű népek lakták, úgyanúgy, ahogy az eurázsiai sztyeppeövezet európai részét, a mi Alföldünket, a délorosz sztyeppéket és Ciszkaukáziát. A népvándorlás hullámai török nyelvű hódítókat sodortak a térségbe, akik később felvették a próféta hitét.

Ujgur-ujgur kontinuitás

Kelet-Turkesztán lakossága csak a múlt század '20-as éveitől nevezi magát ujgurnak, folyamatosságot sugallva a mongolok előtt a környéket uraló, török nyelvű ujgurokkal. A kontinuitás erősen mesterkélt, annyiban van tudományos alapja, hogy a térség mai lakóinak etnogenezisében a mongol korszak előtti és utáni török nyelvű népeknek egyaránt szerepe lehetett. Az eredetileg a selyemút melleti oázisvárosokban élő – máig rejtélyes eredetű indoeurópai nyelvű – tokhár, vagy kinaiul jüecsi és iráni nyelvű szogd kereskedők közé igen korán beszivárogtak török nyelvű nomádok, akik közül többen le is telepedtek. A kultúrák keresztútján fekvő sivatagos táj hol a lovas nomádok, hol a kínaiak, hol a tibetiek befolyása alá került. A multikulturális jelleget talán az ujgur írásbeliséggel lehet a legszemléletesebben megvilágítani. Többféle írást használtak. A legelterjedtebb a róluk elnevezett ujgur írás volt, ami a szogd egyik változatának továbbfejlesztése és kínai hatásra függőlegesen írták. Keresztény szövegek lejegyzésére az iráni eredetű manicheus írást, buddhista tartalomhoz az indiai bráhmi írást használták. Megőrizték a rovásírást is, de azt kínai módra ecsettel festették papírra, nem kőbe vagy fába vésték. Fennmaradt továbbá, néhány szogd, kínai, tibeti és szír írással lejegyzett emlék is. Ezek megismerésében elévülhetetlen érdemek szerzett Stein Aurél, aki 1907-ben tárta fel a tunhuangi Ezer Buddha barlangját.

A keleti Kárpát-medence

Egész Belső-Ázsia történelmét és arculatát meghatározza központi fekvése. Az északról és keletről érkező lovas nomádok hódításai követték egymást váltakozva a hol kínai, hol perzsa, iszlám befolyással. A képletbe csak pár száz éve avatkozott be először az orosz expanziós törekvés. A volt szovjet Belső-Ázsia országaiban mára úgy nevezett „kommunista kalifátusok” alakultak, az egyszerre nacionalista és muzulmán kurzus élén persze azok ülnek, akik korábban az SZKP helyi vezetői voltak. Türkmenisztánban a vallásügyi miniszter az egykori agitpropos párttitkár, aki moszkvai egyetemi évei alatt az ateizmus és az iszlám viszonyáról írta a disszertációját. Kelet-Turkesztán történelme, Kína közelsége miatt speciális, a térség többi országától valamelyest eltérő. A XVIII. század elején a Tien-San vonulatai által két részre osztott terület a kínai és mongol hatalmi törekvések színtere volt. A kínaiak végül az északi Dzsungáriai medence után a déli Tárim medencét is az ellenőrzésük alá vonták, a bégek képviselte helyi arisztokráciát beépítették a kínai közigazgatásba. Röpke XX. századi függetlenségét a Szovjetunió gyámkodásának és a polgárháború szabdalta Kína erőtlenségének köszönhette. 1955-ben, hat évvel azután, hogy a kommunisták kikiáltották a Kínai Népköztársaságot, Kelet-Turkesztán elvesztette függetlenségét.

Turáni puma

Kelet-Turkesztánban dübörög a gazdaság, a térség gazdag a kiaknázatlan kőolaj- és földgázmezőkben. A gigaberuházásokban fanatikusan hívő kínai kommunista párti diktatúra tervben már ellocsolta a Tien-San összes gleccserét, szemei előtt a virágzó kert-Hszincsiang lebeg. Az se érdekli a pekingi mezőgazdászokat, hogy a sivatag öntözése olyan természeti katasztrófához vezet, mint amilyen a volt szovjet Belső-Ázsiában történt az Amu-darja és a Szir-darja vizének gátak mögé szorításával és a gyapotföldekre terelésével. Rohamléptekben épülnek a lakótelepek, ahová beterelik az ujgurokat és a nyakukba legalább kétszer annyi han kínait, akik a vezető poziciókat kapják a gyárakban és a közigazgatásban. Ceauşescu elvtárs is pont így képzelte modernizációt a ’80-as években. A Lop-Nor környékére egy ideje már nem léphet be mezei ember, nem mintha bárki is akarna, ott folynak a kínai kísérleti atomrobbantások. A Sztálini időkre emlékeztető infrastrukturális beruházások, út és vasútépítések, az erőltetetett iparosítás nem csak természeti katasztrófákhoz vezet, a kínaiak aránya a bekebelezéstől máig tíz százalékról ötven felé emelkedett. Igaz, az adatok szükségszerűen pontatlanok, a kínai közigazgatás hatmillió ujgurról beszél az összesen 19 milliós, Kína területének egy hatodát elfoglaló Hszincsiang lakosságából. Igaz, a nem kínaiak között jócskán akad, tadzsik, kazah, kirigiz és mongol is. Az ujgur emigráció összesen húszmillió. Az etnikai tisztogatás „lágy” formái mellett – mint amilyen a betelepítés – az emberi jogilag komoly aggályokat felvető megoldások, a nem han kínai nők sterilizálása és a kényszerabortuszok sem ismeretlenek.