Blaskó közismerten jobbos közszereplő, több Fidesz-rendezvényen exponálta magát. Emiatt azonban még nem várná az ember, hogy visszautasít egy olyan rangos kitüntetést, amelyről a legtöbb művész csak álmodik. Blaskó ezt megtette, és hogy a lépése révén automatikusan ráirányuló sajtófigyelmet kihasználja, nyílt levélben tette közzé véleményét a díjat átadó miniszterelnökről: „A Kossuth-díj minden művész életének megkoronázása, a legszebb kitüntetés, amelyet művész Magyarországon elérhet, amelyre mindenki vágyik, aki ebben a hazában művészettel foglalkozik. Én is nagyon vágytam erre. Álmodoztam róla, mi lesz, ha egyszer talán eljön az ideje, hogyan fogom átvenni. De a Kossuth-díjat én most visszautasítom, mert tiltakozni szeretnék. Tiltakozni Ön ellen! Egy ember ellen, akit a sors szeszélye ennek a gyönyörű országnak az élére sodort, és aki visszaélt ezzel a lehetőséggel. Ön ezt az országot tönkretette, kiárusította. Elpusztította az emberek hitét, szegénységbe, nyomorba, kilátástalanságba, depresszióba süllyesztette Magyarországot.”

Az eset apropóján több, nehezen megválaszolható, erkölcsi-közéleti kérdés tehető fel. Először is, van-e joga egy művésznek a regnáló politikai rendszerrel való szembehelyezkedése miatt (vagy éppen azt bemutatandó) visszautasítani egy magas rangú állami elismerést? Másodszor pedig mennyire fogadható el a díjat átadó személlyel szembeni averziók kifejezésére a kézfogás, mint gesztus megtagadása? Végül azon is el lehet merengeni, hogy egy kormányfő által közvetített művészeti kitüntetés önmagában milyen politikai vetülettel bír.



Ha a felvázolt dilemmákat szeretnénk körüljárni, figyelembe kell vennünk, hogy a Kossuth-díjat nem a miniszterelnök osztja, legalábbis elméleti értelemben. Ő csak átadja az elismerést, de egy külön erre létrehozott, tekintélyes szakemberekből, kritikusokból álló bizottság határoz a kitüntetettek személyéről. El kell dönteni, hogy mi nyom jobban a latba: az a tény, hogy egy szakmai grémium állásfoglalása alapján kapja valaki a kitüntetést, vagy az, hogy ezt a miniszterelnök (és a köztársasági elnök, meg a házelnök, vagyis a három legfontosabb közjogi méltóság) adja a jelölt kezébe. Nem lehet ugyanis az átadók személyét teljesen jelentéktelennek tekinteni a folyamatban: ők nem pusztán díjátadó hostessek, hanem a Magyar Köztársaság legmagasabb rangú képviselői, szimbolikus személyiségek. Ilyen értelemben már abszolút nem közömbös, hogy kitől érkezik fizikálisan az elismerés. Sőt, az érem másik oldalát megnézve az átadók számára sem lehet mindegy, kiknek adják át a díjat.

Érhető, ha egy művésznek a politikai koncepciója, világlátása ellentétes a miniszterelnökével. Kérdés, lehet-e ez az antagonisztikus véleménykülönbség olyan mérvű, hogy túlmutasson a kitüntetés szakmai értékén. Nyilván amennyiben a művész lelkiismereti szabadságába nem fér bele, hogy egy felfogásával szembehelyezkedő, esetleg személyében megbocsáthatatlanul rossznak talált kormányfőtől díjat vegyen át, akkor ezt tiszteletben kell tartani. Más kérdés, hogy nem feltétlenül a legszerencsésebb (ám kétségkívül hatásos) fórum egy állami díjátadó a harsány kormánybírálat megfogalmazására. (Pláne nem abban a durva formában, ahogy Blaskó tette. További idézet a színész leveléből: „Miniszterelnök Úr! Nem óhajtok Önnel kezet fogni! Ha megtenném, nem simogathatnám meg soha többé a gyermekeim arcát, feleségem kezét. El kellene tartanom magamtól örökre a kezem, mint Őze Lajos Az ötödik pecsét című film végén. Kossuth-díjamat, amelynek egyébként végtelenül örülök és köszönöm azoknak a művésztársaimnak, akik méltónak találtak engem erre a kitüntetésre – ezennel tiltakozásom jeléül nem fogadom el, átvenni nem kívánom!”)

Természetesen érthetőbb az elutasítás, ha mondjuk a művész személyesen (vagy családja révén közvetetten) is megszenvedte annak a rezsimnek, testületnek a tevékenységét, amelynek tagja a kormányfő. Horn Gyula esetében lehetne ilyenről beszélni, de most nem erről van szó, „csak” elvi ellentétek feszülnek Blaskó és Gyurcsány között. Ezek azonban nem lehetnek annyira erősek, hogy bárkit feljogosítsanak az emberi méltóság megsértésére. Summa summarum: van létjoga a visszautasításnak, de ennek is megvannak a maga kulturált, emberi keretei, lehetőségei.

Azt is jó volna tisztázni, hogy mit jelképez a Kossuth-díj. Az egész Magyar Köztársaság, az átadó kormányzat, vagy az ítésztestület elismerését és nagyrabecsülését? Esetleg ezt is, azt is? Netalán azt, amit a művész gondol? Volt már precedens a visszautasítások történetében mindegyikre: volt, aki nem tartotta magát annyira kiválónak, hogy átvegye, és még többen voltak, akik pedig a kormányfőt tartották a legfontosabb tényezőnek a folyamatban, és ellene való demonstrálásképp utasították vissza a díjat.

Végül egy kis gondolkodást megér a kézfogás témaköre is. Emlékezetes, Sólyom nem rázott kezet tavaly az egyik kitüntetettel vele (és munkásságával) szembeni személyes ellenérzései miatt. Az eset erkölcsi megítélésekor azt kell elsősorban tisztázni, hogy mi a kézfogás civilizációs kódoltsága. Ha olyan alapvető viselkedési normának tartjuk, mint mondjuk a köszönést, akkor mindenkinek kijár, hiszen a másik fél emberi mivoltának, egyenlőségének kifejezése. Amennyiben így van, létezhet-e olyan szituáció, amelyben meg lehetne ezt tagadni a másik féltől? Továbbgondolva: kezet fognánk egy diktátorral? S egy tömeggyilkossal? Nyilván ez egy egyszerű politikai szereplőre nem állhat. Sólyomnak (az Alkotmánybírósági döntés értelmében) lett volna joga előzetesen megtagadni a jelölt jóváhagyását, és ezzel a kínos szituációt elkerülni. Hiszen, egy államfőnek is lehet értékítélete és lelkiismereti szabadsága. De ez a tiltakozástorzó (átadom, ám nem rázok kezet) nem vette ki magát túl szerencsésen. Az persze már egy következő eszmefuttatást érne, hogy kiket és miért terjesztenek fel Kossuth-díjra....

Addig is itt van nekünk az épp aktuális díj(inkább iszap)birkózás.