Utcára magyar, hí a haza?
Ma van március 15-e, kamaszkorom kedvenc nemzeti ünnepe. Kár, hogy ez már a múlté. Gyermekként a tűzijáték vette el ezt a pozíciót tőle, felnőttként pedig elrontotta a politikának az a törekvése, hogy feltétlenül valamelyik oldalra állítsa évfordulónkat.
2008. március 15. szombat 07:29 - Pálfi Rita
Március 15-e kapcsán elmondhatnám mindazt, amit
október 23-án már megírtam. Persze, ha csak ennyire futná az 1848-as események és a rájuk való emlékezés kapcsán, akkor minden bizonnyal nem ragadtam volna klaviatúrát. Az mindenesetre tény, hogy nem az ünnephez méltó fennkölt gondolatok bántanak engemet.
Tavaly - október 23-ából tanulva, meg egy visszautasíthatatlan ajánlatnak köszönhetően - Írországban töltöttem a március 15-ét. Két nappal nemzeti ünnepünk után még megnézhettem azt is, hogy az írek miként ünnepelnek. Náluk március 17-én van nagy ünnep: Szent Patrik napja, melyre óriási felvonulással, parádéval készülnek. Persze más apropója van a két eseménynek, de mégis irigykedve néztem őket, hogy mennyire képesek önfeledten és együtt ünnepelni.
Számunkra a forradalomra való emlékezés egyenlő a szabadságharc szomorú végéről való beszéddel is. Ez nem lenne probléma, nekünk keserédes évfordulóink vannak, ebbe szocializálódtam, természetesnek veszem. Amit igazán elleshetnénk az írektől, az inkább az, hogy ők képesek voltak felülemelkedni történelmi sérelmeiken. Felülemelkedni és nem felejteni. Volt egy olyan pont, ahol a politikusok (és a lakosság többsége) felmérte, hogy az országnak mi az érdeke. Szerintem Magyarország is elért erre a pontra, ma ezt már csak a politikai elit nem látja.
Nálunk szombaton diadalmas ellenzékiek és csendes kormánypárti hangok várhatóak. Nem szeretek politikai beszédeket előre megjósolni, de biztos március 9-ről fog szólni, illetve annak következményeiről. Batthyány, Petőfi és Kossuth neve mögé bújtatva. Ezenfelül számíthatunk egy újabb tüntető-rendőr egér-macska harcra, úgyhogy minden békés megemlékezőnek ajánlott előre tájékozódni tervezett útvonaláról, nehogy véletlenül olyanba keveredjen, amit az ellenségeinek sem kíván.
Közben meg látjuk a rémisztő utcai riportokat, melyben a forradalmat érintő kérdésekben az emberek elenyésző mértékben voltak képesek értelmes választ adni. Talán a „ki tud nagyobb kokárdát hordani” verseny lelkes és magyarságára rendkívül büszke résztvevői sem tudnának. Nem rájuk vagyok mérges, én is szeretem a hazámat, közölték már velem azt is, hogy nacionalista vagyok. De kokárdát évekig nem hordtam. Bántott a képzettársítási zavar körülötte. Nem politikai megfontolásból emlékezem a forradalom és szabadságharc hőseire.
Március 15-ének nem az aktuálpolitikáról és a tüntetésekről kéne szólnia, talán kicsit többet is tudnánk róla. Ez fordítva is igaz, ha forradalommal kapcsolatos ismereteink legalább az elégséges szintet elérnék, talán képesek lennénk az ünnephez méltóan viselkedni.
Mert például politikai meggyőződéstől függetlenül elfogadhatatlannak tartom, hogy a nekünk nem tetsző véleményt képviselőket megdobáljuk, rendezvényeiket megzavarjuk. A demokrácia adta szabadságunkat alázzuk meg azzal, ha mások számára nem adjuk meg annak esélyét, hogy hallassák hangjukat, illetve közönségüknek, hogy meghallják azt. Senki nem nemzeti ünnepen árusította ki hazáját (vagy egyetlen nap vagy rendezvény alatt), ezt a pár napot megőrizhetnénk a békének.
Történelemórák szemüvegén át lesem a magyar múltat, benne a reformkort. Így szerzett benyomásaim alapján úgy érzem, hogy a magyar forradalmat bizonyos szinten meghatározó és előrevetítő időszak két kulcsfigurája Széchenyi István és Kossuth Lajos értenék, hogy mi bánt. Két olyan államférfiről van szó, akiket semmi esetre sem hasonlítanék mai politikusokhoz (nem sérteném ezzel emléküket), de példaképként sok hasznukat venné a mai politikai elit. E két úriember gyökeresen másként képzelte Magyarország jövőjét, másként látta esélyét a felemelkedésnek. Ennek ellenére becsülték egymást, és egy másodpercig sem kérdőjelezték meg politikai ellenfelük jó szándékát.
Szomorú, ha egy országban azt feltételezik az egymással szemben álló felek, hogy önös érdekből rosszat tenne az országgal a másik. Nemcsak azért szomorú, amit a közhangulatban eredményez és ennek közvetlenül is kárát látja az ország, hanem mert nem rejt igazi lehetőséget a kiútra ebből a csatározási csapdából. Bárki kerül kormányra 2010-ben, az ország egy része meg lesz róla győződve, hogy ez nemzeti tragédia, és „Jaj! Mi lesz velünk?!”. És rettegve várjuk az ünnepeket.