Pisti, a néger
Még javában az előző rendszer épült, amikor két éves kisgyerekként megismertem Pistit, a nigériai kisrácot. Akkor még nem ismert fogalom volt a feketeafrikai kifejezés és nem is értettem volna a differenciát, így nekem Pisti néger volt és kész. Imádtam! Leginkább a haját csodáltam, hogy neki olyan furcsán bolyhos, a mi fogalmaink szerint nem is göndör, hanem valami egészen érthetetlenül „csigás”. Gyermeki önzéssel, gátlások nélkül fogdostam a fejét és képtelen voltam betelni vele. Nagyon tetszett. Pisti amúgy is nagyon jó srác volt: szerény, jól nevelt, a játékait mindig megosztotta velünk, tehát ugyanolyan normális kisgyerek volt, mint én, leszámítva a bőrszínét és egyéb külsőségeket. És ezek a külsőségek egy idő után teljesen eltűntek a szememben, és megmaradt egy aranyos játszópajtás. Aztán elsodort minket az élet, később halottam, hogy orvosnak tanult Bécsben, egyszer még láttam is a tévében, de semmi több. Viszont az akkori élményem meghatározóvá lett. Azóta teljesen természetesnek látok más rasszhoz tartozó embereket, és kifejezetten érthetetlenül állok, amikor valaki kijelenti valakiről, hogy az nigger, cigány, zsidó, szerb, román, tóth, tirpák, digó, sváb, ruszki, sárga, csukcs… és ettől az illető már minősített eset.
Tetves magyar, büdös román
Sajnálatos módon öntudatlan dühöngő tinédzserkoromban én is cigányoztam, mert a környezet néha tényleg képes idiótát csinálni az emberből, aki sokszor bele sem gondol, mennyire megbánt ezzel másokat. Később persze szégyelli magát, de akkor már késő. Megtörtént. Erről mindig eszembe jut az a sztori, amit Romániában hallottam, ahol a román férj és a magyar feleség, ha hajba kaptak, akkor a férj „tetvesmagyarozta” az asszonyt, aki viszont „büdösrománozta” az urát, majd miután kiordibálták magukat, és kiadták a mérgüket, megint szent volt a béke és a szeretet, merthogy ugyebár imádták egymást, de a környezet... Mindez jól példázza, hogy ezek a kifejezések mennyire kitörölhetetlenek az ember gondolataiból, ha elég sokan mondják, és mennyire abszurd helyzeteket teremthetnek a valós érzelmek mellett.
Koszos cigány
Már túlvoltam a krisztusi koron, amikor egy barátnőmmel az út szélén sétálva összetűzésbe keveredtünk két cigány férfival. Vélhetően félreértésből fakadhatott az affér, de akkor ez mellékes volt. A roma a barátnőm megerőszakolásával fenyegetett, miközben pofoztuk egymást és a társa a barátnőmet egy ütéssel belevágta az árokban levő csalánosba, én meg cigányoztam rendesen felháborodásomban. Miután kicsit lehiggadva ki-ki ment az útjára, és nekem ocsmány gondolataim támadtak a cigányokról levezetésképpen, majd ahogy elszállt végleg a mérgem, elcsodálkoztam magamon és az érzelmeimen, hogy mennyire képesek elvakítani. Mire elmentünk a falu cigánysorán már nem volt bennem semmi düh, legfeljebb értetlenség, hogy miért néznek rám olyan idegenkedve azok az emberek. Aztán a barátnőm felvilágosított. Tipikus sablonok: a cigány lop, nem dogozik, koszos, segélyeken él, amit mi fizetünk… Teljesen analóg az amerikai feketékkel kapcsolatos sablonokkal, melyeket még nem is olyan régen divat volt emlegetni – néha még most is. Kvázi az amerikai fehérek niggerei a mi cigányaink. Ott most lehet, hogy afroamerikai elnököt választanak...
Semmi bajom a feketékkel, szerintem mindenki tarthatna otthon párat
A címben szereplő sor az egyik legdurvább „vicc” volt, amit életemben hallottam feketékkel kapcsolatban. A legszomorúbb, hogy nem is olyan régen, az apartheid idejében ez nem is poénként szerepelt, hanem a társalgás hétköznapi gondolatai között élt. Pár éve egy hölgy ismerősöm nigériai párjától próbált elválni, csekély sikerrel. A férfi késsel fenyegetőzve próbálta jobb belátásra bírni a nőt, amire persze máris jött ismerősi körben a bunkó niggerezés: „Ezek csak kefélni, lopni tudnak és zenélni; állatok”. Nos, nem akarok senkit elszomorítani, de hasonló minősítést kaptunk mi is Európa akkori nemzeteitől, amikor beérkeztünk a Kárpát-medencébe, és kisebb rablóportyákkal foglalatoskodtunk. Aztán megnevelődtünk, bár erről az osztrákoknak más a véleménye, akik voltak olyan kedvesek, hogy a nagy rendszerváltáskori szomszédolások idején az üzletekre ezt írták ki: „Ne lopj, magyar!” És szégyelltünk kimenni Bécsbe, mert aggódva néztek ránk.
Billog nélkül, szabadon
A megbélyegzés ugyanis a legocsmányabb érzés, és determinálja az ember viselkedését. Ha ugyanis nem apad a negatív megítélés, akkor ez ember egy idő után már dafke belemegy a játékba: „Ha ezt mondjátok, ám legyen!” És normális emberek is elkezdenek - karikírozva a minősítést – úgy viselkedni, ahogy „elvárják” tőlük. Hatalmas önfegyelem kell, hogy ilyen környezetben valaki – rassztól függetlenül – képes legyen kitartani az elvei, a tisztessége mellett. Sokszoros erőfeszítést igénylő tevékenység igazolni azt, amiben nem hisz a másik fél. Ahogy a féltékenynek nem lehet megmagyarázni, hogy nem csalják meg, ahogy a vallási fanatikusnak nem lehet elmagyarázni, hogy holnap nem lesz világvége, úgy az előítéletessel is kínkeserves meló elhitetni, hogy a „nigger” nem fogja meglopni, nem erőszakolja meg a feleségét, nem fog lógni munka közben, nem hazudik neki… csak azért, mert ő fekete.
Csak annyi szabadságot, előítélet mentességet adjunk mindenkinek, amennyit magunknak kérnénk. Több nem kell.
