Minden ember egyenlő, de vannak még egyenlőbbek? 
1960 óta március 21-e a faji megkülönböztetés (apartheid) elleni küzdelem napja. Ezen a napon talán kicsit ünneprontó módon nagy nyilvánosság előtt kijelenteném, hogy rasszista vagyok. Ugyanakkor magyaráznám is a bizonyítványom: én küzdök ellene.
A Wikipedia definíciója szerint a „rasszizmus olyan gondolkodásmódot jelent, amely kihangsúlyozza a rasszok (emberfajták) különbözőségét, és azok között – különböző feltételezett tulajdonságaik vagy értékeik alapján – hierarchiát állít fel.”
Rangsorolásom szerint létezik gondolati síkon működő és gyakorlati rasszizmus. Amikor leegyszerűsítünk és általánosítunk emberekkel kapcsolatban sokszor rasszistának is minősíthetően cselekszünk. Valótlanság lenne azt állítani, hogy személyesen nem teszünk különbséget ember és ember között, legtöbbször külső jegyek alapján. Ezzel nincs probléma mindaddig, amíg előítéleteinket bármikor képesek vagyunk felülírni, azaz újraprogramozni magunkat.
Az igazi veszély, és a nehezen tolerálható része az, amit gyakorlati rasszizmusnak neveznék. Amikor előítéletünknek hangot adunk, akár afelé a személy felé, akit másnak bélyegzünk, akár a többiek felé, a másik rovására. A legrosszabb, amikor ez tettlegességig is fajul. 
Életem első Combino villamoson tett utazása tipikus példa az előbbire, majdnem az utóbbira is. Történt ugyanis, hogy az Oktogonnál felszállt egy igen dekoratív szőke hölgy és partnere, egy kedves és elegáns csoki úriember. A tömött villamoson „bájos” hungarista társaság is utazott, amelynek egy férfitagja úgy gondolta, hogy feltétlenül szóvá kell tennie, hogy a másik férfi barnább nála. Mondhatnám azt is, hogy néger, hiszen szerintem nem a szó maga a sértő, hanem amilyen gondolatokat társítanak hozzá. Például az is, hogy a magyar hevületű ifjú zöldre verte volna színes bőrű utastársát, aki erre semmi okot nem szolgáltatott, csak egy légtérben tartózkodott vele. Ennél talán már csak az volt kétségbe ejtőbb, hogy erről miként beszélték le társai: „Ne itt, mindenki előtt! Majd egy sötét utcában, ha leszálltak.” Akkor borzasztóan éreztem magam, pedig jogos volt, hogy egy szót sem szóltam. Ahogy utastársaim sem, lesütött szemmel kapaszkodtunk. Közben meg tudom, hogy nem lenne szabad tolerálni az ilyen magatartást, sőt szégyelltem magam honfitársam helyett is.
Talán jó terápia lenne neki is és másoknak is egy jó pár évvel ezelőtti élményem. Párizs egyik külvárosában jártam, jobban mondva várakoztam, vagy negyedórán keresztül, mert késett a lány, akivel találkoznom kellett. A metróállomás környékén, ahol ácsorogtam ez idő alatt több száz ember is megfordult. Egészen a várt hölgy megérkezéséig én voltam az egyetlen „fehér ember” közel s távol. Alaposan meg is bámultak, ami persze betudható annak is, hogy valószínűleg igencsak megszeppenten álldogáltam ott a kis bőröndömmel. Azért a fejemben kicsit helyrerakta a kisebbség-többség libikóka rendszerét. Ugye azt meg mondanom sem kell, hogy senki nem kötött belém, hogy én mégis mit keresek ott. 
Ez olyan - hogy eltérjek kicsit a faji megkülönböztetés kérdésétől – mint mikor hárman beszélgetnek egy asztalnál, nevezzük őket A, B és C-nek. Ketten (A és B) nekiállnak egy olyan témáról diskurálni, amiről a harmadiknak (C) fogalma sincs. Ha C megunja hirtelen jött kirekesztettségét és elkezd A-val egy olyan témáról beszélgetni, amit B nem ismer. Rögtön fordul a kocka, és máris ez utóbbi kerül kisebbségbe. Nagyban is úgy működik az élet, mint ebben a képzeletbeli hármasban. Pillanatok alatt lehet a kisebbségből többség és fordítva. Félreértés ne essék: ne azért legyen toleráns az ember, mert másoktól is elvárja ezt. De hogy várhatná el másoktól, ha ő nem az?
Mi magyarok (teljesen érthető módon) felháborodunk azon, ha a környező országokban magyarokat vernek, csak azért mert magyarok. Kérdés, hogy milyen alapon kéri ki magának ezt egy olyan ember, aki képes egy teljesen ártatlan másik férfiba belekötni, csak azért, mert sötétebb a bőre.
Mától már nincs késés
Fekete-fehér, sovány-kövér
Kit érdekel honnan jöttél.
Isten hozott nálunk testvér.
Tekerd meg és táncolj.
Anima Sound System: Tekerd!
A rasszizmus igazi ellenpólusa nem az antirasszizmus a világban, hanem a türelem és mások elfogadása. Az emberek különbözőek, ezt nem lehet nem észrevenni, és nem is kell megváltoztatni. Nem kell fanatikus multikultúra rajongónak lenni ahhoz, hogy ennek örüljünk, vagy legalábbis elfogadjuk. Akiknek kifejezetten szúrja a szemét mások mássága, mindig elfelejti, hogy a kultúra, mint általában a szellemi értékek miben különbözik a legjobban a mocskos anyagiaktól. Hiszen a kultúra nem olyan, mint a Monopoly, hogy el kell vennünk másoktól ahhoz, hogy nekünk még több legyen. Attól még, hogy Magyarországon élnek velünk cigányok, négerek, „sárgák” és arabok nem lesz itt senkinek rosszabb. Lehet mindenkit utálni, de ne olyanért, amiről nem tehet, és amivel önmagában még nem ártott senkinek.
