Elnök úr, önök sok éve viaskodnak a hazánkban élő külföldiek hátrányos megkülönböztetésével, így megfigyelhették a rendszerváltás utáni diszkriminatív tendenciákat. Magyarországon ma mennyire van jelen a rasszizmus?

Sosem szerettem vaklármát kelteni, vagy huhogni, de az utóbbi két-három évben mintha egyre aggasztóbb lenne a helyzet. A kilencvenes évek közepéig hazánkban egy nagyon agresszív, nyíltan felszínre törő, gyakran fizikai atrocitásokig hajló rasszizmus volt tapasztalható, ami az ezredfordulóra viszonylag lecsengett. Ezt jelzi, hogy a hozzánk befutó szkinhed támadások, brutális rendőri fellépések miatti ügyek száma korábban meghaladta a százat is évente, kétezer után pedig ez néhány bejelentésre csökkent; de most újra emelkedik. Ennek oka lehet, hogy a rendszerváltás után fellépő szélsőséges politikai mozgalmakhoz hasonlók kezdenek ma is megerősödni, még nagyobb szervezettséggel. Annak idején olyan prominens személyekhez lehetett kötni a rasszista szerveződéseket, mint Szabó Albert és társai. Amint ők letűntek a színről, a rasszista indíttatású támadások száma is lecsökkent. Sajnálatos, hogy nem csupán az újra erőre kapó szélsőséges mozgalmak tagjai között tapasztalható rasszizmus, hanem hasonló elveket valló embereknél is könnyebben szabadulnak el az indulatok, és gyakrabban tanúsítanak nyílt atrocitásig fajuló magatartást. Ennek ismételten erősödő jelei vannak abban a közegben is, amivel mi foglalkozunk.

Hogyan lehet ezt felmérni, megállapítani? Önök mi alapján informálódnak?

Dolgozunk egyfelől a média hírforrásaival, amiből az átlagember is ismereteket merít. Másfelől, mint jogvédő szervezet, a közvetlenül hozzánk befutó információk alapján ítéljük meg a rasszizmus helyzetét. Gyűjtünk még más jogvédő szervezetek révén is adatokat. A média megkerülhetetlen, mert magunk sem tudunk mindig ott lenni. A közvetlen tapasztalat és a média alapján vonunk le következtetéseket, és értékeljük a hazai rasszizmust.

A rasszizmusról elsősorban a cigányokkal szembeni előítélet jut az ember eszébe, nem pedig a külföldi, más bőrszínűeket sújtó diszkrimináció.

Ez természetes, hiszen ők jó néhány százezres lélekszámmal vannak jelen. Hogy egy példával érzékeltessem a helyzetet: az Amerikában élő fajgyűlölő azt mondja, hogy semmi baja a cigányokkal, hiszen életében összesen kettőt, ha lát, viszont a szomszéd négert veszettül utálja. A rasszizmus itthon elsősorban a cigányok ellen irányul, ám azért nyugatról begyűrűznek olyan ideológiák, melyet a „kutyával és feketével belépni tilos” mondattal summázhatóak. Vagyis német és angolszász kirekesztő csoportok hatására nálunk is megjelent a külföldiek ellen irányuló rasszizmus. Nem olyan mértékben persze, mint a kilencvenes évek első felében, amikor több tucat áldozatnak nyújtottunk jogsegélyt, ám azért most is van két fekete-afrikai ügyfelünk, akik bántalmazása egyértelműen rasszista indíttatású volt.

Milyen eszközökkel dolgoznak? Miből áll az önök tevékenysége?

Az egyik a szigorú jogi munka – magam is praktizáló ügyvéd vagyok munkatársaimmal együtt -, vagyis a meghatározott jogi lépéseket tesszük meg, hogy előmozdítsuk a sértettek érdekeinek érvényesülését a büntetőeljárásokban. Ha pedig ismert az elkövető, akkor különféle polgári jogi eszközökkel is elégtételt lehet venni. Ezen kívül harcolunk a különféle hétköznapi rasszizmusokkal, amik a foglalkoztatás vagy az idegenrendészet terén nyilvánulnak meg. Ezekből egyébként következtetni is lehet az egész magyar társadalom beállítottságára is.

A hatóságok megkülönböztető magatartásáról is egyre több szó esik a médiában.

Igen, mert a rendőrség körében, belső felmérések tükrében sokkal erősebb a rasszizmus, mint a társadalom egészében. Hangsúlyozom, ez rendőrségi felmérés eredménye! Emiatt a testületben több toleranciaprogramot indítottak, mert az jött ki, hogy nagyjából dupla annyi a rasszista az egyenruhások közt, mint a civileknél. Ezen természetesen nem szabad csodálkozni, hiszen, aki egy erőszakszervezet híve, az mindig militánsabb. Eme harciasság, militantizmus pedig általában a mássággal szemben nyilvánul meg.

A jogvédő tevékenység mellett mivel foglalkozik még a Martin Luther King Egyesület?

A szigorúan vett jogi munka mellett különféle toleranciatanfolyamokat szervezünk iskolai közösségek, tanárok, diákok részére. A rasszizmus jogi kezelése, habár mindig szükség lesz rá, rövid távú kezelés csupán. Hosszútávon a tolerancia terjesztése, a társadalmi köztudat folyamat formálása hozhat eredményt. Fontos, hogy a másságot ne csak mint idegen jelenséget lássák az emberek, amitől félni kell, hanem mint értéket is meg tudják tapasztalni.

A pedagógusoknak szervezett képzésekről mik a tapasztalatai? Hiszen a hétköznapok során mégiscsak ők formálják a diákok toleranciatudatát.

Épp ezért évek óta arra törekszünk, hogy a tanárok körében szervezzünk toleranciakampányokat, amik nagyobb hatásúak is, mint a diákok esetében. Megtanítjuk, hogyan lehet terjeszteni a tolerancia eszméjét az oktatásban. Hálaistennek a pedagógusok túlnyomó többsége nyitott erre, így termékeny talajra hullanak a magok.

Sok éves munkája során számos nehéz, előítéletektől terhes esettel találkozhatott. Mire a legbüszkébb az elért eredményei közül?

A büntetőeljárásokra nem vagyok büszke. Az, hogy rasszista bántalmazókat elfognak és sikerül elítélni őket, nem tölt el büszkeséggel. Ám amennyiben a hatósági, bírósági munkában mutatkoznak eredmények, vagyis a korábbi előítéletes hozzáállásban változást tudunk elérni, arra büszke vagyok. Ilyen például az a történet, amikor a mi ügyvédi közreműködésünknek köszönhetően először nem utasítottak ki az országból a közegészég védelmére hivatkozva egy afrikai HÍV-fertőzött fiatalembert. Elfogadták azt a jogi érvelésünket, hogy az élethez és családhoz való joga (mivel az illetőnek magyar felesége és két gyermeke volt) meghaladja a közegészséghez és a közbiztonsághoz fűződő általános és homályos érdeket. Tehát a mi asszisztenciánk révén tört meg az ama évtizedes joggyakorlat, miszerint annak, aki valamilyen fertőző betegségben (hepatitis C, HIV) szenved, azonnal és automatikusan elutasítják a bevándorlási, vagy letelepedési kérelmét. Egy Szent László Kórházban dolgozó orvos is megerősítette – mivel Nigériában is praktizált – hogy egy fekete-afrikai HIV-betegnek hazájában legfeljebb öt év a túlélési ideje, míg nálunk akár húsz év is lehet, ami alatt a gyermekeit felnevelheti. Vagyis arra vagyok büszke, ha az emberek, hatóságok diszkriminatív hozzáállásában érünk el változást.