A föld alá, de ezúttal nem négyesmetró-, ókorisír- vagy vakondnézőbe; a Budai Vár alatt, tíz-tizenöt méter mélyen található ugyanis a negyvenes-ötvenes években épült Sziklakórház. A több mint kétezer négyzetméteres épület-, azaz alagútkomplexum feladata a háború sebesültjeinek gyógyítása mellett egy esetleges termonukleáris vagy vegyi támadásra való felkészülés volt: a bunker katasztrófa esetén mintegy háromszáz fő számára biztosította volna három napig a teljes, további három hétig pedig a részleges, a külvilágtól való elzárkózás lehetőségét. A létesítmény a hatvanas években a neutronbomba feltalálásával elveszítette a jelentőségét; ám továbbra is folyamatosan karbantartották, így a berendezés és a személyzet is készen állt volna szükség esetén, ám erre később nem került sor. A műszakilag ma is tökéletes állapotban lévő hadikórház az eredeti berendezések és viaszbábuk segítségével mutatja be a korabeli orvoslást. A kórtermeken, műtőkön és nővérszobákon kívül két kiállítás is helyet kapott az épületben: az egyiken a magyar történelem négy fontos korszakának - az 1848-as forradalom, az első és a második világháború és az 1956-os események - gyógyítási gyakorlatával ismerkedhetünk meg; a másik pedig a polgári védelem tipikus berendezéseit és eszközeit mutatja be.



Egy kórházban járva az embert könnyen kirázza a hideg: a fertőtlenítőszerek és a vér szaga, a halál közelségének borzongató tudata járja át a falakat és a látogatót. Így akinek olyan szerencséje van, hogy sem maga, sem hozzátartozója nem beteg, önszántából biztosan nem teszi be oda a lábát. A háborúval hasonló a helyzet. A fájdalomtól üvöltő sebesültek, egymáson heverő testek látványa szintén elég felkavaró lehet. Pláne, ha a kettőt ötvözzük - és a Sziklakórház pont ezt teszi. A történelmet ilyen közelről megismerni ritkán van lehetőségünk: a létesítménybe hatvan évvel ezelőtt belépők ugyanezeket a falakat, szobákat és berendezéseket láthatták, mint mi ma - talán ezért is bír ekkora népszerűséggel a kiállítás.

A Moszkva térről tett kiadós séta után végre beléptünk a komplexum - eredetileg mentőautó-bejáróként szolgáló, feltornyozott hordágyakkal szegélyezett - kapuján. Megszemléltük az épület falra akasztott alaprajzát, hogy feltérképezzük a hosszú és kacskaringós alagutat, amelybe perceken belül alámerülünk majd. Túravezetőnk egy zseblámpát vett magához, és a lelkünkre kötötte, hogy eszünkbe ne jusson leszakadni a csoportról - ekkor egy pillanatra megijedtem: ezek szerint olykor kihagy a világítás, az elkóborolt látogató pedig… Gyorsan elhessegettem a gondolatot, ám a tájékoztatás folytatódott: sokszor szűk és alacsony folyosókon fogunk keresztülhaladni, ezért húzzuk össze magunkat és vigyázzunk a fejünkre. Visszanézve a figyelmeztetésre valóban csupán elővigyázatosságból volt szükség; a túra során igazából senkit sem fenyegetett az eltévedés vagy a beszorulás veszélye; de tény, hogy a létesítmény bejárását klausztrofóbiás és pánikbeteg látogatóknak, illetve tizenhat év alatti gyerekeknek - tényleg, egy épületre miért nem lehet kitenni a korhatáros karikát? - nem ajánlanám.

Elindultunk nem mindennapi kirándulásunkra, tizenöt méter mélyen a föld alatt. Keskeny folyosókon haladtunk, és különböző szobákba nézhettünk, illetve mehettünk be. Az első a konyha volt. Mikor beléptünk, épp két viasznővérke mosogatott és pucolta a krumplit vacsorára (jó, nyilván előtte és később is, de így jobban hangzik). Megtudhattuk, hogy a komplexum fenntartója a János Kórház volt, az ennivaló is onnan érkezett, így a konyha csak ételmelegítésre szolgált, nem főztek benne, ezért olyan kicsi. Folytattuk utunkat kórtermeken, műtőkön, orvosi és nővérszobákon keresztül. A műtő falán a „surgery” felirat hívta fel a figyelmet a terem funkciójára. S hogy miért angolul? Ezt a rejtélyt évtizedek alatt sem sikerült megfejtenie senkinek. Talán az angolok építették a helyiséget, esetleg az ő háborús segítségükre számítva írtuk fel mi magyarok angolul a műtő nevét? A talány még az egyórás túra végén is sokakat foglalkoztatott, minket is; de sajnos nem jutott eszünkbe semmi használható. Az egyik kezelőben egy korabeli röntgengépet csodálhattunk meg. Különös ismertetőjele, hogy tábori katonai eszközként hordozható volt, így tartozott hozzá egy hatalmas doboz is. Meg egy bizarr történet: egy városi legenda szerint a létesítmény gondnoka 2002-ig egy idős házaspár volt, és egyszer az épületben való jártában-keltében a bácsi ujját odacsukta a röntgengép dobozának fedele. Brrr…

A műtőben egy sosem használt altatógépet szemlélhettünk meg. Azaz, egyszer mégiscsak „használták” - tudhattuk meg túravezetőnktől. A Magyarországon forgatott, Madonna főszereplésével készült 1996-os Evita című filmben Mrs. Peron altatásához szükség volt egy korabeli készülékre. S mivel az egyetlen szóba jöhető eszköz a Sziklakórház altatógépe volt, ezt kérték kölcsön a forgatásra. Szóval, ha a kiállított műtőasztalon fekvő élethű viaszfigura arcáról a kíváncsi látogató lefejti az altatómaszkot, talán még Madonna rúzsnyomát is felfedezheti rajta. Vagyis, miről is beszélek, hiszen a kiállítási tárgyakat nem szabad megérinteni. Egy ötvenes évekbeli koagulálóberendezést is megcsodálhattunk. A hazaérkezés és lexikonkinyitás előtt még nem tudtuk, a „csápos” gép személyében kit is tisztelhettünk, de most már igen: a koagulálógép sebészeti beavatkozások végrehajtására szolgál, a „csápok” pedig… igen, azokkal turkálnak az ember felnyitott testében.

A kórtermekben, orvosi szobákban és műtőkben álló, ülő, fekvő viaszbábukról muszáj ejtenem egy-két szót, mielőtt továbbhaladnánk a gépterem felé. A babák ugyanis olyannyira élethűre sikeredtek, hogy szinte nem mertem őket pár másodpercnél tovább nézni, attól félve, hogy kinyúlnak az ágyból és elkapják a karom. A sérülések, vérző sebek, csonkolt végtagok simán megállták volna a helyüket egy háborús vagy akár horrorfilmben. Mikor egy hasonló bábu mellett haladtunk el, aggódva tekintettem hátra a mögöttünk haladó kisgyermekes családra, és reméltem, hogy nem fognak rosszat álmodni a lurkók éjszaka.

A gépterembe érve vezetőnk megjegyezte, hogy az előző szobákkal ellentétben itt a berendezéseken kívül a szag is igazi. Pedig, mintha eddig is éreztem volna némi fertőtlenítőt a levegőben - de ezek szerint képzelődtem, avagy vágyaimat vetítettem ki a valóságra, miszerint ha már a berendezések és a szobák eredetiek, legyen a levegő is az. Persze, a vér- és hullaszag azért nem hiányzott. A gépteremben azonban valóban az olaj átható bűze áramlott mindenfelől.

Ezután alámerültünk a Sziklakórház „második szintjére”, hogy a hidegháborús atomfenyegetettség idején kiépült polgári védelmi rendszert is megszemlélhessük. Tucatnyi üvegcse, vegyi anyag és sugárzásmérő készülék vett körbe minket - sajnos használatuk titkaiba nem avattak be, pedig nagyon érdekelt volna. Valamint az is, hogy egy tényleges atomtámadás esetén valóban meg tudtuk volna-e tenni a megfelelő lépéseket, vagy a sok szerkentyű nem nyújtott volna elegendő segítséget.

Sétáljunk vissza egy kicsit a gépterembe - mivel a csoporttól elcsámborogni nem lehet, természetesen csak gondolatban, egy érdekesség említése végett. Túravezetőnk elárulta, hogy a kórház elhasznált levegőjét a külvilágba juttató cső különböző lakóházakban és egyéb épületekben végződik - több környékbeli lakó is beszámolt már az otthonában található furcsa lyukakról, amiről elképzelni sem tudja, hogy mire szolgál. A komplexum energiaellátását biztosító olajtartályok bevezetőcsöve pedig hasonlóképp a felszínen, a Tóth Árpád sétány egyik virágágyásában, illetve a parkban álló tejes-, később pedig locsolóautóban volt elrejtve. A tejesautóból azért lett locsolókocsi, mert a téren sétálgatóknak feltűnt, hogy miért áll ott napokig egy tejszállító jármű - a locsolás pedig kevésbé feltűnő. Így azóta, míg látszólag a virágokat öntözi, valójában a kórház tartályait tölti tele olajjal a locsolóautó - mindezt maximális diszkréció mellett. Az elrejtett bevezetőcsövek rendkívüli módon felkeltették az érdeklődésünket, így a Sziklakórház megtekintése után a felszínre érve párommal nekiláttunk az ominózus virágágyás felkutatásának. Sajnos nem jártunk sikerrel, pedig tényleg minden földkupacot tüzetesen megvizsgáltunk. Szóval, vagy nincsenek már ott a nyílások, vagy pedig a titkosítás valóban remekül sikerült. „Küldetésünk” sikertelensége azonban szerencsére nem kedvtelenítette el egyikünket sem, mert ahogy a virágágyásokba feledkezett tekintetünket normál magasságba emeltük, észrevettük, hogy a zordon barlangrendszer hangulatát remekül ellensúlyozandó, épp egy romantikus sétát teszünk naplementekor a parkban. Nem volt rossz az sem.