Hogyan képzeljük el az előválasztások – primaryk – rendszerét? Kik szavazhatnak a jelöltekre?

Az Amerikai Egyesül Államok olyan államszövetség, ahol mindegyik állam saját szabályokat alkalmaz, ez érvényes a primaryk szabályaira is. Általában a párttagok szavaznak, tehát egy republikánus primaryben a Republikánus Párt tagjai. Arra is van példa, hogy nem kell feltétlen párttagnak lenni, az szavazhat, aki szeretne beleszólni az elnökválasztásba. A demokratáknál is hasonló rendszer működik. Vannak olyan államok is, ahol lehet átszavazni, republikánus is szavazhat a demokrata primaryben, és fordítva. Ebben a rendszerben az legérdekesebb, hogy egyfjata szűrőként működik. Tekinthető közvéleménykutatásnak, vagy kirostálásnak is. Hosszú időt biztosít a választóknak, hogy megismerjék a jelölteket. Ez egy demokratikus procedúra, ahol a szempontok sokfélék, de általában az a legfontosabb, hogy a jelöltek közül ki az, akire a kormányzást rá lehet bízni. Az amerikai demokrácia szempontjából a primary nagyon fontos esemény. Nagyon komolyan veszik, mert az ország népének, a részvételének a megnyilatkozása. Azt jelenti az embereknek, hogy beleszólhatnak a sorsukba. Az idei primary nagyon színvonalas volt, komoly vitákat láthattam kevés személyeskedéssel. Én ennek nagyon örülök, mert azt jelenti számomra, hogy a demokrácia jól működik.



A kampányban már az is fontos szerepet kap, hogy ki az alelnökjelölt.

Az alelnökjelöltek kiválasztása – ami épp folyamatban van – nem annyira fontos, mint bizonyos elképzelések szerint lehetne. Alelnökből elnökké válásra példa – azért, mert az elnök inkapacitált, elhuny vagy elszédül – nem általános. Éppen ezért ez az aktus sokszor halasztódik nem egyszer az utolsó napokra, amikor a párt nagygyűlése van, ahol a programot véglegesítik. Ezért idén, erről még nem sok szó esett. Hallani neveket, de nem annyira fontos a szerepük, mint az élszemélyeké. John McCainé és a másik oldalról Hillary Clintoné, vagy Barack Obamaé. A másik pólusú alelnökjelölt kiválasztására is van példa. Ez történhet régiók szerint, északi mellé déli, vagy nagy államból való mellé kis államból való alelnökjelöltet neveznek meg. Az, hogy fekete mellé fehéret vagy nő mellé férfit, arra még nemigen volt példa, de ez az amerikai álom, hogy ilyen elvek szerint is balanszot képezzenek. John McCain esetében, aki hetvenéves, lehet, hogy azt fogják gondolni, hogy keressünk egy fiatalabb – mondjuk ötvenéves – jelöltet. Ilyen szempontok léteznek, és nyilván érvényesülnek majd, amikor ott tartunk.

A magyar embert különösen érdekli a kampányfinanszírozás amerikai módja. Talán két okból is, az egyik, hogy nálunk cseppet sem tiszta a kampánypénzek eredete, a másik, hogy gyanakvó természetűek vagyunk, feltételezzük, hogy egyik vagy másik politikus nem a mi, hanem a mögötte állók – a kampányát pénzelők – érdekeit képviseli majd.

Amerikában is fel-fel vetődik, hogy a támogatók befolyásolják az elnökök döntéseit, de nem olyan nagy dolog ez, mint ahogyan látszik. Miért nem? Mert a kampány finanszírozása nem kerül olyan túl sokba Amerikában, hogy azon bármit is meg lehetne venni. Akárhogyan is nézzük, az a pár száz millió dollár, amit elköltenek kampányra, az nem olyan komoly összeg ahhoz képest, amit abban az országban elköltenek bármi másra, szórakozásra vagy oktatásra. Persze embereket lehet megvásárolni, és szoktak is, de azt nem lehet mondani, hogy egyik vagy másik elnökjelöltből azért lesz elnök, mert valaki megvásárolta, és aztán elnökként szállítja mindazt, amit megrendeltek tőle. Amerikában ez nem jellemző.



Az elnökjelöltek nyíltan versengeni szoktak a nagy cégek támogatásáért, ez Európában visszatetszést kelt. Sokan mondják, hogy az elnök a nagyvállalatok és a leggazdagabbak zsebében van, hiszen Amerikában a kampány komoly szerepet játszik a választásokban, és aki többet vagy hatékonyabban tud megjelenni a választók előtt, az előnybe kerül. A tőkeerős támogatókkal bíró és a kevésbé vagyonos köznép által preferált jelölt között így aszimmetria, aránytalanság alakul ki…

Így van. Ez a logika kristálytiszta, ugyanakkor nem teljes, mert a megválasztás valószínűsége nincs korrelációban azzal, hogy ki mennyit költ. Fontosabb, hogy ki, milyen jól beszél, ez nem egyenlíthető ki magas kampányköltségekkel. Aztán az is előfordul, hogy a magas kampányköltségek visszaütnek, és a választók valóban azt mondják, amit ön is, hogy az, aki ennyit költ, az lojális lesz ahhoz, aki pénzeli.

A nyilvánosság visszatartó erő? Hiszen mindenki tudja, ki kit támogatott, épp ezért nagyon kilógna a lóláb, ha a támogatók később előnyhöz jutnának.

Éppen ez a helyzet, amit ön mond. A nyilvánosság korlátozó, nem mernek túl messzire menni. Ha egy petróleumvállalat túl sokat ad, akkor a következő években a közvélemény árgus szemekkel figyeli majd a törvényhozást, és az elnöki megnyilatkozásokat. Ilyenkor mindig felmerül, hogy nem azért tesz-e egy elnök valamilyen lépéseket, hogy visszafizesse a petróleum vagy acélvállalatnak a szívességet. Nagyon vigyáznak arra, hogy ne legyenek céltáblák. Nem csak etikai, vagy pragmatikus szempontból, hanem valóságból. A törvény megmondja, mennyi a plafon, mennyit lehet hozzájárulni. Ezt ki lehet játszani azzal, hogy valaki a készpénzen kívül is hozzájárul a kampányhoz, kölcsönad autókat, kinyomtat szórólapokat, vagy más egyéb segítséget nyújt. Ilyen csalások időről-időre kiderülnek, de ezt is olyan óvatosan művelik, hogy lényegében befolyásolni az emberek döntését nem tudják. A félelem nagyon fontos politikai organizációs erő. Attól félnek, hogy ha kiderül valamilyen törvénytelen finanszírozási ügy, akkor az elkövető, vagy a kedvezményezett olyannyira leég, hogy eltűnik, vagy ha meg is választják, nem lesz hatásos a kormányzásban, éppen azért, hogy ott lesz a feje felett az árnyék, vagy felhő, hogy nem az egész népet, hanem részérdekeket szolgál. A kampányfinanszírozást nagyon éles szemekkel nézik, még maga is ilyen nagy távolságból. Épp ezért a kampányfinanszírozás módjában a nyilvánosság fék, a féktelenség ellen.