Legértetlenebbül az elektori rendszert nézzük, mi európaiak. Nehezen dolgozzuk fel, hogy George W. Bush úgy tudott győzni Al Gore ellenében, hogy számszerűen kevesebb szavazatot kapott, csak több államban győzött. Hiszen – ha nem is minden államban – de a többségben a győztes mindent visz elve érvényesül, akkor is, ha a különbség minimális.

Ez így van. Néha ilyen furcsaságok is születnek, épp az elektori rendszer miatt, mint az ön által említett Bush-Gore összecsapás. Néha, viszont pont az ellentéte történik meg. Amikor John Kennedy lett az elnök Nixonnal szemben, akkor az államonként besöpört győzelmek alapján Nixonnak kellett volna győznie, de Kennedy népszerűbb volt az elektorok között. Ennek oka az Egyesült Államok történelmében, az államszövetségben keresendő. A szerint minden állam önállóan képviseli magát az elnökválasztáson. Mindegyik állam eldöntheti, hogyan teszi ezt. Az egyik álam elektorokat választ, a másik azt mondja, hogy a szenátoraink, a kongresszusi képviselőink, a harmadik pedig azt, hogy a nép szavazati többsége képviseli majd, hogy kit támogat a mi államunk. Mindegyik demokratikus módszer, mindegyik a maga szempontja szerinti demokráciát gyakorolja. Persze, ezek összetevődése okoz furcsaságokat, de mindez nem demokrácia-ellenes. Értem én, hogy ha onnan nézzük, hogy a szavazatok számát nézve egyik vagy másik jelölt többet kapott, és mégis a másik győzött, akkor annak tűnik. Ezek a – majdnem azt mondtam, hogy aberrációk – a demokratikus rendszer keretein belül vannak. Zsurnaliszták, politológusok és közemberek is emlegetik ezt a körülményt, de nincs olyan szükségérzés ami miatt ráparancsolnának, Vermont, Texas, vagy Illinois államra, hogy mostantól másképpen vegyetek részt az elnökválasztásban. Ezek az államok kijelentik, hogy nekünk ez a módszer a megfelelő, a többi állam meg elfogadja. Ez a rendszer így működik.

Mi alapján választ az átlag amerikai? Mifelénk sokat hallani a híres példát, Nixon és Kennedy tévévitáját, ahol a riválisok eladhatósága, megnyerő volta döntött és nem a programpontok, a képviselt nézetek. Sőt, úgy tapasztaljuk, hogy a programok tekintetében kisebbek a különbségek, mint az európai pártok programjai, és világnézete között…

Igen, Kennedy a híres tévévitára megborotválkozott, Nixon pont nem.

Az is felmerül, hogy a jelöltek származása sokat nyom a latban, bár ezen a téren mintha fordult volna a világ. Sokáig elképzelhetetlen volt, hogy ne fehér, angolszász és protestáns férfi, sőt idős, tapasztalt ember legyen az elnök. A holland protestáns még belefért, aztán Kennedyvel már ír katolikus is költözhetett a fehér házba. Ma úgy tűnik, hogy afroamerikai vagy a női jelölt sokak számára vonzó alternatíva.

Valóban, 1960-ig működtek bizonyos preferenciák. Kennedy volt az első katolikus elnök, az ország történelmében. Azóta ez a vallási szempont már nem volt kizárólagos, sőt a katolikusok között a politikai öntudat, mintha jobban tetten érhető lenne – de ez is általánosítás. Az érdekes, hogy az amerikai társadalom – európai szemmel ezt nem nagyon látjuk – mennyire patrióta, mennyire hazafias és mennyire részt vesz a társadalom a közéletben. A társadalmi tudat nagyon erős. Annyi egyesület, társadalmi szervezet van, hogy az valami csuda! A társadalomban tapasztalni egy olyan ambíciót, hogy az elnök a társadalom bármely csoportjából érkezhessen. Fekete vagy fehér, férfi vagy nő, keleti vagy nyugati parti. A fekete vagy fehér, férfi vagy nő kérdése már eljutott odáig az amerikai társadalomban – és ezt mindegyik párt látja –, hogy szeretne egy női elnököt. Meg szeretnék maguknak mutatni, hogy az amerikaiak mennyire megélik a demokráciát, és vannak nők, akik az elnöki posztra alkalmasak. Hasonló az érvelés a fekete elnök mellett és így tovább, szeretnének például spanyol hátterű vagy zsidó elnököt is. Én ezt néha úgy szoktam megmagyarázni az előadásaimban, az egyetemen vagy a Rotary klubban, hogy az ideális elnökjelölt nő, fekete, zsidó és a neve Gonzales. Ez persze tréfa, de kifejezi az amerikai mentalitást.

Nem sikkadnak el a programpontok – mondjuk az iraki háborúhoz való viszony vagy az egészségügy kérdése – az elnökjelölt eladhatósága mellett?

Az amerikaiak számára az egészségügy körüli problémák megoldandó feladatok. Mindegyik jelöltnek van elképzelése, amivel megoldaná ezeket a kérdéseket, mert ezzel is szeretne választókat megnyerni. Vannak más kérdések is, mint az iraki háborús vállalkozás kérdése. A két fő szempont, hogy az amerikaiak nem szeretnek háborúban lenni, a másik hogy nagyon patrióták és hajlamosak az önvédelmi háborúra. Amikor a terroristák támadást intéztek a World Trade Center ellen, nagyon begorombultak. John McCain maga is katona volt, és több évet töltött kommunista börtönben. Éppen ezért a hitelessége is nagyobb, úgy gondolják, hogy kevésbé lehet átejteni. Nem a háborún és nem is az egészségügyön fog eldőlni a választás, hanem a programpontok összességén. Ott az adó, a szabad kereskedelem vagy az oktatás kérdése, hogy állami, közösségi vagy privát tulajdonú legyen az oktatás.

Jóslásokba mer bocsátkozni?

Ha próféciára vállalkozom, akkor én azt mondom, úgy érzem John McCain lesz az elnök, mert a demokrata oldalon a két kitűnő elnökjelölt kioltotta egymás esélyeit. Barack Obama nemrég kapott egy súlyos sebet, ahogy kiderült, hogy a papja szidja Amerikát, ezt nem szeretik hallani az amerikaiak.

Európa vagy Magyarország szempontjából a három jelölt – a republikánus John Mc Cain és a
két lehetséges demokrata, Hillary Clinton és Barack Obama – közül ki lehet a kedvezőbb?

Azt hiszem Magyarország szempontjából mindegyik jelölt megválasztása ugyanolyan hasznos
lehet. Az amerikaiak drukkolnak egy demokratikus és stabil Magyarországnak. Nem látom azt, hogy egyik vagy másik jelölt személye változtatna a Magyarországhoz való viszonyon. Az amerikaiak külpolitikája irányunkban rajtunk múlik. Ha felnőtt, demokratikus állam vagyunk, ahol működik a népképviselet és a piacgazdaság – amit az amerikaiak szeretnek látni – akkor magyar értékeink, a Nobel díjasaink, az 1956-os forradalom kerülnek ismét előtérbe abban, ahogy az amerikaiak gondolkodnak rólunk.