Kádár még mindig tetterős

A Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetségének budapesti székházában harmadik csoportos tárlatához érkezett a Mesterek elnevezésű sorozat, amelyen most tizedmagával szerepel Kádár János Miklós festőművész. Az április 6-ig látogatható kiállításon most abban különbözik többi művész-pedagógus kollégájától, hogy egyrészt ő az egyedüli figurális alkotó, másrészt újabban a piktúrát a fotográfiával kombinálja.

A közelmúltban tett olaszországi tanulmányútján készültek azok a színes felvételek, amelyeket méteres vásznakra másolt, utólag vegyes technikával helyenként kissé átfestett és Szerb Antal Utas és holvilág című, közismert regényének parafrazálásával Utas és napvilág néven fogott össze egy közös ciklusba. A penészes zöldre és bíborra pingált, naptól-széltől fakult kapudeszkákon vastagon kivirul a sóvirág, a nyers téglafal ablakrésében galambok tanyáznak, a rusztikus templomrom tetején Szent Ferenc karikatúraszerű figurája sétál a röpködő madarak között, a boltívek alatt egy gondolás áttetsző sziluettje suhan, a reneszánsz freskóra a költő Dante és örök szerelme, Beatrice árnyéka vetődik. A legtrükkösebb azonban talán az a márványból dús ornamentikával kifaragott ablakkeret, amelynek vaskos kovácsoltvas rácsozata mögött mintha a palota belsejéből tükröződne kifelé a türkízben pompázó tengeröböl panorámája, hullámzó felszínén kisebb-nagyobb hajókkal és csónakokkal.

Bár a festőművész a helyszínen hagyományos úti vázlatokat is készített fekete krétával vagy tussal, ezúttal érdeklődését leginkább mégis a fotózás kötötte le. Legújabb alkotói szenvedélyéről rendhagyó módon vall:

- A digitális technika nagy lehetőség, ami csábító. Lehet vele élni, és persze visszaélni - a számítógép számtalan variációja valóban féktelen habzsolásra csábít. A habzsolásnak azonban ismerős az eredménye. A végtelen lehetőségek pedig beszorulnak emberi korlátaink közé, hiszen a világűr határtalanságával szemben leginkább szobánk sarkában érezzük magunkat embernek. Hogyan lehet tehát a technika és a kéz érintésének személyességével határokat kijelölni, és azokat könnyed természetességgel áthágni? A fotográfia - klasszikus elnevezés - is utal a rokoni kapcsolatra, hiszen szó szerint fényrajzot jelent. Miért ne lehetne fotopiktúrát csinálni? Láttunk ilyet már. Ami más a magam munkáiban, az elsősorban a léptékkel összefüggő és az, hogy a fotó különleges hitelességet ad ezeknek a szokatlan festészeti történéseknek. A "kötelező" témák, amelyeket bármelyikünk fényképezőgépe rögzíteni szokott, e sorozatból szándékosan kimaradtak. Az Assisiben és Velencében készült felvételek többnyire struktúra-fotók, vagyis olyan részletek, amelyek az anyagszerűséget örökítik meg közelről, s általában nem keltik fel a mégoly művelt és érdeklődő turista figyelmét sem. Van, amikor a kőfal emberszerű arcokból áll, csak kicsit kell az ecsettel itt-ott besegíteni. Velence aligha lenne az, ami, gondolák nélkül. Kékszakállú is ott rejtőzik, elvégre egyetemes, így valószínűleg arrafelé is volt vára. És a sienai dóm valóban annyira csodás, hogy az angyalszárnyú harsonás ott teljesen valószerűnek tűnik. A fotók feldolgozásához szükséges programok magukban csak pulzálnak, a szellem fénye azonban bioelektromos impulzusokból táplálkozik. A jövő digitális konstrukciói valószínűleg érzelmekkel is rendelkeznek majd. Addig azonban meg kell elégednünk a magunk érzelmeivel.