Ennyit akartatok csak elérni?
Még nem vagyunk a csúcson. Megyünk mi még följebb.
Meddig szeretnél eljutni?
Konkrét cél nincs. Az első és legfontosabb az, hogy addig csináljuk, míg úgy érezzük, hogy vállalható zenéket írunk. Ha már önismétlésszerű kezd lenni a dolog, hogy „na, ez már megint olyan, mint a Teszkó!”, már nem akarjuk. A másik, hogy szeretnénk elérni addig, amíg nem leszünk olyan kényelmes helyzetben, hogy minden szervezés már nem a mi vállunkon van. Ez így szűnjön meg! Szeretnék csak azzal foglalkozni, hogy szövegíró-dalszerző vagyok. Ez már kezd kialakulni, mivel Ádám Kata személyében lett segítségünk a szervezésben. Hogy meddig szeretnénk eljutni? Egy tisztességes nézőszámig, hogy ismert zenekar legyen a Kaukázus. Nem olyan nehéz, egyre bizakodóbbak vagyunk. Habár, ahogy egyre többen ismernek, egyre többen fikáznak is minket. Erre is fel vagyunk készülve.
Tévében szeretnétek szerepelni?
Muszáj.
És milyen kompromisszumot vállalnátok ezért? Végül a Teszkót is cenzúrázták. 
Igen, de ez a rádiónak, meg nekünk érdekünkben állt. Szükségünk volt arra, hogy kicsit megismerjenek minket. Még ez a csavar is jó, mert beszédtéma lett, hogy ki kellett cserélni a szöveget.
„autó helyett menj gyalog!”
Térjünk vissza a lemezhez! Mondtad ezt a szakrális témát. Ami első hallgatásra feltűnik a Kaukázus kapcsán, hogy elég kemény társadalomkritikát fogalmaznak meg a dalaitok. Ebből tudatosan vettetek vissza, vagy ez megmarad?
Nem lehet folyamatosan csak társadalomkritikát nyomni. A privát szférát is fontos beengedni, mert a művészet ott kezdődik, hogy te meg mered mutatni magadat egy kicsit. Az embereket ez is nagyon érdekli. Nem szeretem az örök kívülállókat. Szerintem az nem egy egyenes dolog.
És mi a helyzet az autózással? Te is kocsival jársz. Nekem úgy tűnik, hogy az elhangzó szövegek erősebbek, mint ami valóban megvalósítható.
Ha nem járnék autóval, akkor negyedennyi dolgot tudnék elintézni. Vonattal nem lehet turnézni vinni a zenekart. Vannak szükséges rossz dolgok. Az „Autó helyett menj gyalog” egy felhívás arra, hogy használd, de ne árts. Ebből is el lehet jutni könnyen a szakrális dolgokig. A keleti vallásokban az egyik fő cél, hogy ne árts. Ne igyál, mondják a buddhisták, magyarul csak így hangzik, de van ott egy olyan kitétel is mellette, hogy ne úgy igyál. Vannak dolgok, amiket át lehet lépni, és itt jön be a szabad akarat, hogy mikor számít bűnnek az, hogy te iszol, vagy paráználkodsz, vagy lopsz, vagy ölsz.
Milyen a viszonyotok a zenészvilággal? Mennyire ismertétek meg a „szakmát”?
A stúdióban ahol dolgozunk, vannak olyan előadók is, akiknél a zenélés teljesen másról szól. Egy énekesnő például, akinek gyakorlatilag ötletei sincsenek, csak megkereste egy kiadó, hogy csinálnak neki egy lemezt. Valahol – lehet, hogy én régimódi vagyok – azt gondolnám, hogyha valaki kiáll a közönség elé, akkor van mondanivalója, és ezért tesz is valamit, ahelyett hogy írnak neki számokat öreg zenészek. Így gyakorlatilag egy popgyárat csinálnak. Megpróbálják belőni egy mindenki számára fogyasztható, kellemes szintre a zenét. Ez így nem működik. Pont az eredetiség vész el, amiről szól ez a dolog.
Látsz bármilyen lehetőséget arra, hogy ez változzon?
Valahogy talán gyorsabban kellene merni reagálni a dolgokra. Képzeljük el, hogy Magyarországon leszázalékolnak egy tanárnőt. Ad egy nem lesz alkoholista, hanem azt mondja, hogy „jó, nekem van még 10 aktív évem” és elkezd könyvet írni. Öt hónap alatt el is készül. Itthon merné valaki vállalni, hogy kiadja és filmet is készítenek belőle? (A történet angol verziója létezik: a tanárnő neve Rowling, a könyvsorozat a Harry Potter) Ez itthon nem működne, mert valahogy mindenki biztosra játszik. Pedig lehet bátor dolgokat csinálni. Csak akkor számolni kell azzal, hogy egy viszonylag kis réteg fogja értékelni. Majd jó 5-10 év múlva vagy rossz esetben csak a halálod után, rájönnek, hogy ez „Hú, milyen jó dolog volt!”.
Bennetek mennyire van kísérletező szellem?
A már említett 6 dal melletti 14 vers ilyen dolog. A kiadás módja is, hiszen csak interneten keresztül lehet hozzájutni. A zene mellett egy hangoskönyv-szerű dolgot próbáltunk meg összehozni. A honlapunkra beküldött közösségi verseket mondja fel Ónodi Eszter és Rába Roland. Örülök, hogy ez létrejött. Boldogabb lennék, hogyha ez öt vagy tíz év múlva még nagyobb szabású módón valósulhatna meg. Különböző korlátok vannak, például nyelviek: nem lehet a világpiacra termelni. Ez nem is baj.
„lángos, tejföl, egy jó fröccs: emberek ennyi kell”
Feltűnt az is, hogy élőben sokkal jobban szól a zenétek, mint a felvételeken. Ez az eddigi stúdióhiány miatt van így?
Nem nagyon voltunk még komolyabb stúdióban, csak ezzel a mostani lemezzel. Az elején nem is voltak zenészek a Kaukázusban, csak ketten voltunk. Amikor indultak a koncertek, akkor csapódtak hozzánk emberek, akik később le- és kiváltak. A kortárs zenészeinkre is jellemző (ami szerintem hiba), hogy a zenész az lezser. Cigizik, kávézik, késik, nőzik, mindent megenged magának. Ez nem így van, ezt nem így kell. A zene egy eszköz számomra. Hogy ha van valami düh, vagy forradalmi vágy bennünk, azt csempésszük bele a dalainkba azzal, amit tudunk. Nem azzal kell foglalkozni, hogy mennyire képzett a hangom, mert nyilván nem. Énekesnek is szar vagyok. Hanem azzal, hogy ott valami abban a pillanatban eldől. Ezt szeretem a Kaukázusban, hogy lehet benne játszani, van tér a változtatásokra. A dalok döntő többsége olyan, hogy egy gitárral is elmegy, meg zenekarral is.
Most csapatként működtök?
Jó csapatként. Mindenki másban jó, el kell fogadni egymást. Sokat támadtak engem a korábbi tagok, hogy „Ezt se tudod, azt se tudod, csak ilyen hülye szöveged van, meg nagyképű vagy.” Aztán valahogy észrevették, hogy a közönség viszont mozdul erre az egészre, ami – ha tetszik, ha nem - belőlem jön. Ezt valahogy én is tudom kezelni. Talán egy éve kezdik elfogadni, hogy ez egy közös dolog. Csinálunk zenét, amin ki tudnak virágozni ezek a szövegek. Ez egy nagyon jó szimbiózis.
