Az „enyhébb” esetekben könnyű kibújni a munkaadónak a felelősség alól? Hiszen amíg egy nemi erőszak egyértelműen bizonyítható; a női alkalmazottra irányuló folyamatos pikáns megjegyzésekre például mondhatja azt az illető, hogy nem történt zaklatás, hiszen csak viccnek szánta őket.

Az összes olyan dologra, amely ellen a társadalom valamiért nem akar fellépni, azt mondják, hogy „nehezen bizonyítható”. De mondjuk, a meztelen nős képek a falon, azok nem bizonyíthatók nehezen. A fogdosás sem - kivéve persze, ha az összes kolléga attól retteg, hogy valamilyen megtorlás fogja érni, ha szól miatta -, hiszen általában ezeknek az eseteknek több szemtanúja is van. Sőt, egy tipikus zaklató nem csak egy kolléganőjét szokta zaklatni, hanem a statisztikák szerint egymás után vagy párhuzamosan többet is - ha a munkatársnői szép lassan felmondanak, mert nem bírják tovább, akkor egymás után; ha nem mernek emiatt elmenni, akkor egyszerre. Tehát nem arról van szó, hogy ne lehetne bizonyítani az eseteket; hanem arról, hogy - tekintettel a törvény által nyújtott nagyon gyenge védelemre - a nők nem rohannak a hatósághoz elmesélni, mi történt velük, illetve, hogy minek voltak a szemtanúi.

Nem csak magával a törvénnyel, hanem az eljárással is súlyos gondok vannak. Nem elég, hogy nincs rendesen meghatározva, mi is az a zaklatás, így a munkaadó könnyedén tud védekezni azzal, hogy „á, ez nem is volt az, a kolléganő mindent mellre szív”; az eljárás a legcsekélyebb mértékben sem segíti az áldozatokat abban, hogy elő merjék adni a történetüket. A szankciók sem hatékonyak: ha felszólítást kap az illető, hogy hagyja abba a jogsértő tevékenységet, illetve pénzbírságot rónak ki rá, a legtöbb esetben nem veszi komolyan. Ha megkérdeznénk egy gazdasági társaság igazgatóját arról, hogy mennyire tartja vissza őket ez a büntetés, valószínűleg körberöhögne; hiszen jobban megéri nekik kifizetni a csekély összeget, majd ugyanúgy nem tenni a jelenség ellen továbbra sem. Pedig számos nemzetközi kutatás kimutatta, hogy a cégek többet veszítenek az elvesző munkaerővel - aki felmond, mert nem bírja tovább -, mintha kialakítanák a megfelelő kereteket. Mégis az a gyakorlati tapasztalat, hogy amíg nincs szigorú jogszabályi, aztán pedig bírói nyomás a vállalatokon, addig nem fogják kialakítani őket. Pedig valójában veszteséget termelnek maguknak akkor, ha nem teszik meg. De ennek ellenére nem hajlandók foglalkozni ezzel a cégek addig, amíg nincsenek rákényszerítve a jogalkalmazás által.

Mennyire mernek manapság a nők kiállni saját igazukért, ha zaklatják őket? Az elégtelen jogi szabályozás őket is visszafogja? Esetleg úgy gondolják, biztosan több társukkal megesik ez, tehát nekik is meg kell szokniuk?

Szerintem mindenki, akit zaklatnak, tisztában van vele, hogy ez nincs rendben; neki jogai vannak, amiket érvényesítenie lehet. Nyilván, ha az ember nem tud hatékonyan fellépni valamely negatív dolog ellen, akkor racionalizál, és bebeszélni magának, hogy ilyen az élet, el kell viselni. Persze, mindenféle rossz dologgal meg tud tanulni együtt élni az ember - és a nők az évezredek során kénytelenek is voltak rá -; de azt biztosan egyik zaklatott nő sem gondolja, hogy ami vele történt, az természetes. A félelem és a kilátástalanság érzése gyakori jelenség; ha rendben lenne a törvény, és a nőknek nem kellene aggódniuk az őket fenyegető negatív következményektől, valószínűleg sokkal nagyobb számban mernének beszámolni az őket ért zaklatásokról. Azokban az országokban, ahol hatékonyan lépnek fel ellene, sokkal több ezzel kapcsolatos ügy van, és a nők igenis felszólalnak; még akkor is, ha nyilván az is kellemetlenül érinti őket, ha egyáltalán beszélniük kell róla.

Ön szerint ezúttal, az EBH javaslata következményeképp végre valóban meg fog történni a törvénymódosítás? Hiszen önök már jóval korábban próbálkoztak, és nem jártak sikerrel.

Bízom benne, hogy pozitív irányt vesznek a dolgok. Magyarország jogalkotás szempontjából a lehető leghátrább kullog, így muszáj, hogy végre történjék valami. Persze, az ország akár egy olyan hellyé is válhat, ahol a nőknek csak elfátyolozva szabad az utcán közlekedni, de ez nem lehet cél. Valamint, egyre több olyan nő van, akik realizálják, hogy vannak bizonyos jogaik, amelyek érvényesülését befolyásolni tudják. Nem is értem igazán, mi ellen hadakoznak ennyire a jogalkotók Magyarországon. Ellenszegülnek az alapvető nemzetközi normákkal, kézzel-lábbal tiltakoznak olyan konkrét európai uniós jogalkotási kötelezettségek ellen, amelyek nem betartása miatt az EU-nak már rég figyelmeztetnie kellett volna az országot.

Szerintem a mostani kezdeményezés hátterében az áll, hogy az Európai Bizottság mostanra tekintette át az európai uniós esélyegyenlőségi direktívák transzpozícióját a különböző tagországokban; ez egy körülbelül egyéves folyamat volt. Azokat az országokat, amelyek le vannak maradva, először megkérik, hogy tegyék meg a szükséges lépéseket, ha ennek nem tesznek eleget, akkor erőteljesebben felszólítják őket, legvégül pedig nyilvánosságra hozzák azon államoknak a listáját, amelyek esetében valamilyen jogszabályszegés tapasztalható. Hiszen azzal, hogy nem teljesítik a követelményeket, megszegik az európai uniós jogszabályokat. Az Európai Bíróság többször is úgy rendelkezett, hogy ezen országok listáját csak a legvégső esetben lehet nyilvánosságra hozni - persze, a helyi civil szervezetek számára nem titok, hogy kivan lemaradva; de tény, hogy nyilvános „szégyenfal” nincs. Az Európai Bizottságban van egy a nemi egyenlőség témájával foglalkozó munkacsoport magyar tagokkal; szerintem mostanra sikerült megfogalmazniuk azokat az elvárásokat, amelyeknek az országnak meg kellene felelnie. Ez lehetett az Egyenlő Bánásmód Hatóság javaslatának közvetlen kiváltó oka. Hát, jó reggelt kívánunk az EBH-nak.

Civil szervezetek és egyéni szakértők is felhívták már a figyelmet - a jogalkotókét 2003-ban, amikor a törvény megszületett, az EBH-ét pedig akkor, amikor megalakultak - arra, hogy a jelenlegi szabályozás nem megfelelő, ám eddig még nem sikerült elérni semmit. Amikor először beszéltem az Egyenlő Bánásmód Hatóság igazgatójával erről, azt mondta, hogy ők nem módosíttathatnak törvényt. Pedig ez valójában nem így van, hiszen az EBH feladatait meghatározó törvényben szerepel az, hogy élhetnek jogalkotási vagy törvénymódosítási javaslattal. Hogy nekik miért kellett öt évet várni arra, hogy a saját bőrükön tapasztalják meg azt, ami már az első pillanattól kezdve tökéletesen nyilvánvaló volt, jó kérdés. Szerintem csak az időhúzás volt a céljuk ezzel.

Csupán a jogalkotásunk hiányosságainak eredménye ez a késés, vagy a nőkhöz való hozzáállásunkkal sincs minden rendben? Pedig mégiscsak az EU-ban vagyunk, nem pedig az Arab-félszigeten.

Hiába vagyunk az Unióban; a tíz újonnan csatlakozott tagország közül több volt szocialista ország, és amíg a többi államban negyven-ötven éve létezik nőmozgalom, és ezeket a problémákat ők helyi szinten megoldották, Magyarországon és a többi volt szocialista országban komoly nemzetközi nyomásra van szükség ahhoz, hogy egyáltalán hajlandók legyenek ezekkel a kérdésekkel foglalkozni. Számos olyan probléma vetődött fel ezen országok csatlakozásával, amellyel eddig az EU-ban nem kellett foglalkozni, ugyanis a többi országban a helyi nőmozgalmak voltak olyan erősek, hogy napirendre tűzessék a politikusokkal ezeket a kérdéseket, és különféle jogszabályok szülessenek. Az egyik ilyen kritikus pont a nők elleni erőszak. A munkahelyi szexuális zaklatást - mivel munkahelyen történik - jól lehet polgári jogi, munkajogi eszközökkel szabályozni; ez nagy előnynek számít például a családon belüli erőszakkal szemben. Ha megnézzük a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet, az ILO szakkiadványait, láthatjuk, hogy az úgynevezett munkahelyi biztonság témakörén belül foglalkoznak vele. Ugyanúgy, ahogy azt is előírják, hogy a daru alatt sisakban kell szaladgálni, mert a fejünkre eshet valami és meghalhatunk; pont ilyen fizikai biztonsági kérdésnek tekintik a munkahelyi zaklatás elleni védelmet is. Remélhetőleg hamarosan Magyarországon is hasonlóan súlyos problémaként fogják kezelni.