Évtizede, amikor nálatok jártam, abban a hatalmas fotelban tároltad a friss könyveket – tízet vagy tizenkettőt –, melyeket épp párhuzamosan olvastál. Most üres az a fotel.

Igen, mert (mutatja) most az ágy melletti polcon sorakoznak, hogy könnyebben elérjem őket. Mi van most? (oldalról nézi) Kierkegaardtól A keresztény hit iskolája, Szilágyi Ákos Halálbarokkja, Alan Watts taoizmusról szóló könyve, Gábor Miklós háborús visszaemlékezései, Kertész Imre Kaddisa, azt csak újra-olvasom, van itt egy könyv valamiféle kvantumpszichológiáról, egy válogatott Rilke-versek, meg az utolsó Petri-életmű kötet...

Ezeket mind egy időben olvasod?

Párhuzamosan. Ugyanis mindig félek, hogy pont az marad ki, ami most annyira kéne. A Szabó Ervinbe járok, sűrűn. De többnyire egy könyvet sem olvasok végig. Tudod, ötvenen túl az írók általában már így olvasnak, hogy mindenbe belenyalnak, de csak ami a létükben érinti őket, olvassák el az első betűtől az utolsóig. Minden könyvet kézbe kell venni, enélkül nem jutsz tovább, át kell kapozgatni, és ha egy könyv megszólít, akkor muszáj belevetni magad, nincs mese.

Akkor az olvasás az íróember számára olyan létszükséglet, mint másnak az evés.

Én a világ legboldogabb embere vagyok: az a foglalkozásom, ami a szórakozásom. Olvasok és írok. Ismét ugyanazzal a hévvel, mint tízéves koromban. Úgy tapasztalom különben, hogy 8-18 és 50-58 éves korunk között tudunk a legtöbbet olvasni. Kamaszkoromban még kizárólag szépirodalmat, azon belül is elsősorban a verseket faltam, Adyt, József Attilát, és a kortárs világköltészetet, meg a XIX. és a XX. századi európai regényirodalmat. 35 és 50 között viszont úgy éreztem, megszűnt a felvevőképességem. Nem hiszem el a fikciót. Az romantikus. Egy öregúr miért olvasna regényt? ”Kabátján hamufolt. Elhamvadt rózsa volt…”T.S. Eliot. Akkor már, azt mondom ma, jöjjön a költészet, és a többi nagy filozófia! Az avantgarde is érdekel még, az pedig, mármint a fontos, csak az internetről érhető el. De le kell hajolni érte, elég mélyre… Sok pszichológiai meg vallásfilozófiai művet is olvasok. Azokat a szerzőket szeretem olvasni, akik tudni akarják hogy kerültek ide, és egyáltalán mi történik itt. Hiteles dolgokra vagyok szomjas.



Amikor téged olvaslak vagy hallgatlak, többnyire nem tudom eldönteni, hogy boldog vagy szomorú vagy-e inkább.

Minden író, aki a lelkéből készít portékát, szenved. De ez a szenvedés, mivel alkotásra képes, élvezetes is. Persze nagyon meg kell dolgozni azért, hogy jó legyen. Volt olyan időszak az életemben, mikor 10 éven keresztül ültem az üres papír fölött, annyira semmi nem jutott az eszembe. Írtam egy jó könyvet, amitől ijedten zseniálisnak gondoltam magam, és aztán még egy „ugyanolyan jó” könyvet szerettem volna írni: valami „zseniálisat”…. Sokáig voltam beleragadva ebbe a görcsbe. De nem álltam fel. Más is járt már így, sokan. Ottlik is kihagyott vagy néhány évtizedet: az Iskola a határon után nehéz volt kiállni bármivel is. Meg hát Rákositól nem is lehetett volna…azokban az évtizedekben. Ha valaki, ő tudta, hogy mit írt meg. És mit nem. Kafka is el akarta égettetni a kéziratait, annyira nem találta kielégítőnek a műveit. Jókait viszont, aki rengeteget írt, mára jószerével nem is olvassák a fiatalok. Az én új könyveimet viszont, megdöbbenve tapasztalom, főként fiatalok olvassák. Van, ahol feladja a tanár. Azon veszem észre magam, ez ihlet. A szélső pályán bejövök, ebben reménykedem. Mostanában jöttem rá, hogy miért nem tudtam írni akkor, mikor az ellenzékiségből már kijöttem, de a közélet még nem (és azóta se) fogadott be. A gondolkodásom lóg ki a hivatalos irodalmi és akármilyen akadémiai életből, az életem hogyanja. Most is játszom a botrányos gondolattal, hogy a következő könyvemet a net nyilvánossága előtt, az olvasó szeme láttára írom meg, utólagos és folyamatos javítgatásokkal. Amire még jószerivel nem volt igényes példa, a hazai első és második vonalbeli írók úgy vélik, az írás folyamata érdektelen, a mű a fontos, és csupán a tökéletesnek remélt végtermék kerülhet az olvasó elé.

Mi volna, ha szakítanál ezzel az attitűddel? Felfalnának, azt hiszed? Nem inkább reklámfogás lenne?

Az is. Minket olvassanak, írókat, ne a bulvárt. Meggyőződésem, hogy egy, a megszületése közben végig látható, számtalan folytatásban a neten olvasható, folyamatosan újra és újra javított regénynek némi idő után komoly olvasótábora volna, készülő művemet azonban még őnáluk is eredményesebben reklámozná annak ellentábora; végül tán összehasonlíthatatlanul többen vennék meg, mintha könyvalakban látnák először. Ha mégse teszem meg ezt, csak azért nem, mivel aki ír, az nem csak az olvasónak ír, hanem felfelé is, az égbe. Erről még tárgyalnom kell az ottaniakkal. De azt csak írás közben lehet. Egyelőre tehát nem a netre írok.

Olvasom, hogy nem olvasod el sem a pozitív, sem a negatív kritikákat magadról, még barátaidat is megkéred, hogy azoknak a létezéséről se tudósítsanak. Túlérzékeny vagy?

Most mit csináljak, mondd meg? Így születtem. Erre nem vagyok büszke, ez a hibám, a sebem. Tele vagyok sebekkel, hibákkal. Itt kérek őszintén és szívemből bocsánatot az összes magyar kritikustól, aki valaha foglalkozott velem, ők nem tehetnek semmiről. Túlságosan is megszenvedek egy-egy szöveggel, mire kiadom a kezemből, már a könyökömön jön ki, hogy mi nem sikerült benne, a hányingerig tudom, ami meg sikerült, azt bután szégyellem, mint árvalány a frizuráját. Mindegy, mit mondanak mások; mintha leöntenének vele. Rosszul esik.

Egy-egy műved írásakor kikéred bárkinek is a véleményét?

Igen, Fodor Gézáét (esztéta, dramaturg, egyetemi docens – a szerk.) feltétlenül. Az ő véleménye nem fáj, mert ő azt is meg tudja mondani, hogyan kéne kijavítani, vagyis átírni egy-egy darabot, vagy novellát, hogy jobb legyen. A konkrét szakmai kritika a legnagyobb segítség. Minden dolgomat neki mutatom meg először. Ő tanított meg valamit készre írni. Nem a kritikus segít az írón, most jöttem rá, hanem a dramaturg, vagy olyasvalaki, aki érti a szerkezetet, érti a konkrét esetet, de nem ítélkezik felőle, hanem még idejében jó tanácsot ad. Fodornak az a fontos, hogy ne legyen hamis hang. Addig nem áll szóba velem, míg ki nem javítom. Önzetlenül, sajátos tehetségével képes megmondani, mi még a dolgom. Petrinek is kiméletlenül megmondta, mindig. Ezt látva kéredzkedtem be hozzá, a magam dolgaival.