Egy másik érdekes csoportba pedig azok, akik még csak nem is a politikai véleményformálásban vesznek részt, hanem egyéb okok miatt vállalnak közszerepet, például a színészek, sportolók, zenészek; náluk szélesebb lenne a magánszféra. Mondok egy példát: valaki egy kereskedelmi televízió szappanoperájában vállal szerepet. Amennyiben a magánéleti ténykedése szorosan összefügg a szerepével, az nyilvánvalóan közszereplés, és így a nyilvánosságra tartozik. Ha például teherbe esik, akkor ezt a körülményt nem lehet arra hivatkozva elhallgatni, hogy magántitok - egy átlagember életében nyilván az. De mondjuk azt feszegetni - és erre is volt példa -, hogy a kereskedelmi csatorna egyik sztárja hogyan csalja meg a férjét-feleségét, már nem szabad: ez a magánszférába tartozik, és büntetőjogi védelmet élvez; így nem lehet azt mondani, hogy mivel az illető közszereplő, köteles tűrni. Egy politikus esetében ugyanez a szituáció más megítélés alá esik, mert ha teszem azt, egy miniszter úgy csalja a feleségét, hogy a szeretőt viszi el a külföldi tárgyalásaira, akkor joggal mondja a közvélemény, hogy már bocsánat, de ha a politikus a magyar államot képviseli, ne viselkedjen így.

Ez összefügg azzal, hogy egy közszereplő a magánéletében nem tehet ellentétes dolgokat azzal, amelyet hivatásával képvisel? Például, hogy egy a család fontosságáról prédikáló politikustól joggal várjuk el, hogy ne csalja a feleségét, és ne verje a gyerekét.

Igen, van egy olyan megközelítés is, hogy az, aki mondjuk azzal szerzett mandátumot, hogy olyan dologról beszélt, amelyet maga sem tart be, az fogadja el, hogy az egész magánéletét górcső alá veszi a közvélemény.

Az, hogy a színészek, sportolók magánéletét jobban védené az új törvény, mit jelentene a gyakorlatban? Nem szabadna őket ilyesmiről kérdezni?

De szabadna, csak ha nem akar válaszolni, akkor azt tiszteletben kell tartani. Amíg van legitim érv amellett, hogy egy képviselő, egy miniszterelnök vagy egy államfő esetében egy adófizető állampolgár tisztában akar lenni azzal, hogy az illető személyisége folytán érdemes-e az ő bizalmára; ugyanez fennállhat egy színésszel vagy egy sportolóval kapcsolatban is. Mindig konkuráló jogokról van szó: az egyik oldalon a magánszféra, azon belül a magántitokhoz és a személyes adatokhoz fűződő jog; a másik oldalon pedig a közhatalom átláthatósága, az információ- és sajtószabadság áll.

Ha szigorítják, hogy mit szabad nyilvánosságra hozni és mit nem; elképzelhető, hogy több lesz a sajtóper? Hiszen a bulvárlapok kevéssé veszik figyelembe a közszereplők magántitokhoz fűződő jogait.

Szerintem épp ellenkezőleg; kevesebb lesz. Egy jogszabálynak a szabályozó mellett van egy értékközvetítő funkciója is. Tehát, ha a parlament elfogad egy olyan szabályt, amelyben világosan le van írva, hogy hol húzódik a határ a konkuráló érdekek között; az egyben úgymond a megelőzést is szolgálja. Ha a bulvársajtó számára egyértelmű lesz, hogy kitől mit szabad kérdezni, valamennyire biztosan tartják majd hozzá magukat. Valamint, ha tisztázódik, ki minősül közszereplőnek, úgy vélem, hogy többen nem is fognak belemenni egy olyan perbe, amely nyilvánvalóan kudarcra van ítélve. Jelenleg nem ez a helyzet: a bírói gyakorlat is meglehetősen hektikus, akár becsületvédelmi, akár személyes adatokkal összefüggő perekről van szó. De ez nem a bíróságok hibája, hiszen olyannyira szabályozatlan a kérdés, hogy teljes egészében a jogalkalmazóra hárul a döntés felelőssége. Ha mondjuk egy sztár számára nem világos, hogy nyer vagy veszít majd, de kellően dühös, akkor pert indít a lap ellen, amiért olyat írtak róla, ami nem tetszik neki. Ha viszont egyértelműek a szabályok, kétszer is meggondolja az illető, hogy pereskedjék-e.

Mennyire lehet egyértelműen megfogalmazni, hogy valaki milyen szituációban lép fel közszereplőként és melyekben nem? Hiszen, ahogyan nem sorolhatják fel az összes foglalkozást, úgy az összes szituációt sem.

A mostani teljes szabályozatlanságnál mindenképp egy kiszámíthatóbb jogi környezet valósul meg. Nyilvánvaló, hogy minden jogszabály annyit ér, amennyire a társadalmi, jogi kultúrában fogadókészség van rá. A világ legjobb törvényét is felesleges meghozni, hogyha a társadalom nem fogadja be. Mivel nincs precedensjog itt a kontinentális jogterületen, így Magyarországon sem, minden egyes esetre nézve világos útmutatást jelentő jogszabályt nem lehet alkotni. A stabilitást, a jogbiztonságot az szolgálja, ha egy polgári törvénykönyvhöz nem kell évente hozzányúlni, hanem ezek a szabályok ötven-hatvan éven keresztül iránytűként funkcionálnak - ahogyan a szerencsésebb országokban ez meg is valósul. Ebből pedig az következik, hogy mindig marad egy bizonyos játéktér az adott eljáró bíró számára, ahol a konkrét szituációt mérlegelve dönti el, hogy épp pontosan hol húzódnak a határok. Nem fekete-fehér a dolog; tehát az sem jó, ha teljes a szabályozatlanság, és az sem, ha semmit sem bízunk a bíróra; valahol a kettő között van a megoldás.

Eljuttatták a javaslatot az Igazságügyi és Rendészeti Minisztériumhoz, ahol figyelemre méltónak találták. Vannak-e további teendőik ezzel kapcsolatban, hogy a tervezet végül valóban bekerülhessen az új Polgári Törvénykönyvbe?

Úgy látom, hogy abszolút van fogadókészség erre a koncepcióra. Hívtak minket az igazságügyi tárcától egy nyilvános társadalmi egyeztetésre, amely két hét múlva esedékes. Kifejezetten jónak tartom, hogy van olyan minisztérium, amelyik komolyan veszi az egyeztetést; és az a mi számunkra is hasznos, ha ilyen formában alakulnak az álláspontok.