Deák János a piktorok városában, a Zaza-parti Nagybányán, nyolcvan évvel ezelőtt. Elsősorban tájképfestőnek tartja magát, képeinek kedvelt színhelye szülővárosa, az egykori kis bányaváros. "Művészetének ereje a vizualitásában rejlik. A képszerkesztés egyensúlyát a színhatások szélsőségesen felfokozott dinamikus vibrálása bontja fel. Az expresszivitás növelése érdekében gyakran használja a keveretlen színek ellentétét, amely a kék, lila, sárga, zöld, vörös színekre festett falakon, vagy éppen vegetáción nyilvánul meg." - írta róla a művészetét elemző Batis-Nagy Enikő.
Amikor e sorokat felolvastuk a művésznek, mosolyogva bólogatott.
- Belenőttem a festészetbe, már kicsi koromban megcsapott a festék szaga. Apám barátja is festő volt, Ziffer János, neki nagy része van abban, hogy megszerettem a festészetet. Azonban mégsem ő gyakorolta művészetemre a legnagyobb hatást, hanem Nagybánya másik festőegyénisége, Nagy Oszkár.
- Ön azonban nem csak fest, szeret fényképezni is, sőt fotóriporterként dolgozott...
- Éppen fél évszázada annak, hogy jelentkeztem egy festészeti kiállításra. Akkoriban főleg tájképeket festettem, aminek az ötvenes években nem volt divatja, munkásokat kellett ábrázolni. Rájöttem, ez a kor nem az én művészetemnek kedvez! Elkeseredtem, elhatároztam, többé nem jelentkezem kiállításra. Azzal biztatgattam magam, hogy majd idővel azért megcsinálom a saját önálló kiállításomat. Természetesen a mindennapi létezéshez pénz kell, így továbbra is festegettem, hiszen azt nem lehet abbahagyni. Ám egy alkalommal elkértem barátom fényképezőgépét, vettem néhány tekercs filmet, elmentem a szomszéd faluba fényképezni. A következő hét végén visszavittem megmutatni a képeket, s csodák csodája: mind megvették! Egyetlen hétvégén megkerestem a havi tisztviselői jövedelemnek megfelelő összeget. A sikeren föllelkesülve, vásároltam egy Leica-gépet, azzal fotóztam. A képeim egy újság főszerkesztőjének kezébe kerültek. Felfigyelt rájuk, elhívott lapjukhoz, így kerültem egy román újsághoz fotóriporternek. A marosvásárhelyi országos fotókiállításon Előtörténet című fotóm 1965-ben aranyérmet nyert - büszkélkedik az idős festőművész.
Deák János szerint nem kétséges: a festészet és a fényképezés is alkalmas arra, hogy az ember kifejezze önmagát, üzenjen. De a festészet kicsit mélyebben él a lelkében. A politikától távol tartja magát, soha nem foglalkozott vele. Nem érdekelte fotóriporterként sem, inkább azon igyekezett, hogy az adott témát sajátos látásmóddal tudja megörökíteni. De azért - mint mondja - sosem felejtette, hogy a fénykép tényeket közöl, a festmény pedig azt adja vissza, ahogyan a festő látja az adott tárgyat.
- Egy Önről szóló kritikában olvastuk: "Képein a város átfogalmazott arculata a művész önmaga keresésének tükröződése." Megtalálta, amit keresett?
- Ha kifejezem magamat, akkor meg is találtam önmagamat. Erre valók a színek. A látványosságot elhanyagolom. Merészség, bátorság! Ez a lényeg. Ez pedig a tudásból ered. Ha én színt teszek a képemre, az megállja a helyét. Egyben tartja a festményt, nem esik szét.
Deák János talán szerénységből nem említette, hogy festményeit féltve őrzik a hazai gyűjtők és a külföldiek is, Izraeltől az Egyesült Államokig.
