Balaton Közép-Európa legnagyobb sekély, édesvizű tava. Kellemes klímája, szép környezete, kedvező morfológiai adottságai következtében az idők során hazánk legfontosabb üdülőterületévé, az idegenforgalom fő vonzerejévé vált. A napsütéses órák száma évente a 2000 órát is meghaladja. Valahogy így kezdődnek az iskolások tankönyveiben a Balatonról szóló fejezetek.

A vízgyűjtő terület 152 települése közül 41 fekszik közvetlenül a vízparton. Nyugatról kelet felé haladva elméletileg négy medencére osztható, ezek a keszthelyi, szigligeti, szemesi, siófoki medence. Legjelentősebb tápláló vízfolyása a Zala, amely a tó vízutánpótlásának 45 százalékát szállítja. A Keszthelyi-öbölbe torkollik, aminek területe csak 6,4 százaléka a, térfogata 4,3 százaléka a tó egészének. Az öböl sajátos áramlási viszonyai miatt itt a víz tartózkodási ideje hosszú.

A múlt század közepéig a Balaton vízszintjét gyakorlatilag a klimatikus viszonyok határozták meg. A legmagasabb vízállás 3-4 m-rel a mai fölé emelkedett, ezért a tó területe a mainál lényegesen nagyobb volt. A XIX. század első felétől tettek kísérleteket arra, hogy a Sió-csatorna- és zsilip kiépítésével a tó vízszintváltozásait kézben tartsák. A tó vízszintjének szabályozása után indulhatott meg a betorkolló vízfolyások rendezése, a Balaton partvonalának kiépítése, a környező területek mezőgazdasági hasznosítása.



Az utóbbi évtizedekben az élővizek minőségének romlása az egész világon felgyorsult, és ma már nemcsak a vízminőség védelemmel foglalkozó szakemberek, hanem az egész emberiség figyelmének előterébe került. A civilizáció fejlődésével együtt jár a fokozott vízhasználat, de minden egyes emberi tevékenység, így a környezetszennyezések hatása is megjelenik a vizekben.

Az 1960-as évek elejétől a Balaton környékén lezajló nagymértékű turisztikai, ipari és mezőgazdasági fejlődés fontos szerepet játszott a Balaton vízminőségének romlásában. A Balatonba érkező nagy tömegű nitrogén és foszfor hatására sokszorosára növekedett az algaprodukció, a víz egyre nagyobb mértékben kezdett bezöldülni, emberi használatra alkalmatlanná válni. Jelentős mértékben nőtt a toxikus kékalgák előfordulási valószínűsége.

A vízminőség a 70-es évek végére érte el azt az állapotot, hogy hathatós intézkedéseket kellett tenni a tavat érő szennyezések csökkentése érdekében. Az első átfogó vízgazdálkodási koncepcióját 1971-ben dolgozták ki, majd 1983-ben a kritikussá váló vízminőség hatására olyan Balatoni Vízgazdálkodási Fejlesztési Program (BVFP) készült, mely a fejlesztési feladatokat a vízminőség javításának rendelte alá. Az elmúlt években a Balatont érő terhelés jelentős mértékben lecsökkent, a parti települések gerinccsatorna hálózata és a szükséges szennyvíztisztító kapacitás jórészt kiépült. Megvalósult a Kis-Balaton Vízvédelmi Rendszer első üteme, amellyel sikerült a Zala vízgyűjtőjéről érkező terhelés nagyobbik részét visszafogni. A beruházások, a vízgyűjtőn érvényesített egyéb intézkedések és a bekövetkezett társadalmi-gazdasági átalakulások hatására a vízminőség romlása lelassult, stagnálás állt be.

A vízszintcsökkenés különösen az amúgy is sekély vizű déli part közelében okozta szárazulatok, kisebb szigetek kialakulását. A hullámzásmentes vízfelület is azért következhetett be, mert az algák nem jutottak elegendő mennyiségű táplálékhoz.

A Balaton vízszintszabályozása

A Balatonból csak vízszint-szabályozási célból történik vízeresztés, mely során kialakulhat olyan vízmennyiség amikor hajózni is lehet a Sió csatornán. A tó vízszintjének szabályozása, a vízjárási szélsőségek csökkentése céljából 1863-ra épült meg a Siófoki-zsilip, amelyet időközben többször átépítették és részben ezzel összefüggésben módosították a vízszintszabályozásra vonatkozó előírást.

Az 1977-től 26 éven át érvényben volt szabályzat a Balaton vízszintjének éves ingadozását a siófoki vízmérce „0” pontjához viszonyított +70 és +100 cm-es határok közé “szorította”. Az 1999-ig eltelt időszakban a Balaton vízmérlege pozitív volt, 1993. kivételével minden évben volt vízeresztés. A legmagasabb vízszinteket 1987-ben és 1996-ban regisztrálták, a szabályzat szerinti maximum felett 17 cm-es vízszinttel.

Megengedhető maximum (110 cm egész évben). Ez az érték, mely fölé a tó vízállása - üzemi körülmények között - nem emelkedhet. Ha árvíz esetén ez mégis bekövetkeznék, a siófoki zsilip megnyitásával vagy a zsilipnyitás növelésével törekedni kell a 110 cm fölötti vízállás mielőbbi megszüntetésére.

Optimális felső határ (95-110 cm között változó). Az üdülési és egyéb szempontok miatt törekedni kell az optimális felső határ vonala közelében tartani a tó vízszintjét. Nyáron az időjárástól függ, hogy a vízállás mennyire távolodik el az optimális felső határ vonalától. E vonal túllépésekor, várhatóan január-márciusban, a vízeresztést csak akkor kell megkezdeni, ha csapadékos időjárás várható, vagy nagy mennyiségű hó halmozódott fel a vízgyűjtőn.

Minimum alsó határ (70-85 cm között változó). A minimum alatti vízállások elsősorban az időjárástól függően alakulhatnak ki. Ennek elkerüléséhez lehetőleg az optimális felső határ közelében kell tartani tavasszal a vízállást. Június - augusztus hónapokban csak akkor engedhető meg vízeresztés a tóból, ha a vízállás az optimális felső határ és minimum vonallal határolt, az időben mozgó sáv fölső harmadában van, illetve a tervezett eresztés befejeztével is ott marad.