Tehát jogunkban áll élni, hallgatni és még sok más is, de meghalni nem. Egészséges, felnőtt embereknek sem; hát még egy magzatnak. Vannak egyáltalán jogai egy még meg sem született embernek? Az Alkotmány kimondja, hogy a Magyar Köztársaságban mindenkinek veleszületett joga van az élethez. Veleszületett, tehát a megszületett személyre vonatkozik. A Ptk. szerint a magzat nem személy, de jogképes, tehát már magzati állapotában vannak jogai, amelyek az élve születés feltételétől függően illetik meg. Így például örökölni már szedercsíra állapotban is lehet - feltéve, ha aztán élve születik az illető. A magzat megsemmisítéséről azonban csak az anya dönthet, maga a magzat nem. A magzati élet védelméről szóló törvény kimondja, hogy amennyiben a magzat orvosilag valószínűsíthetően súlyos fogyatékosságban szenved, a terhesség a tizenkettedik hétig, ha pedig a károsodás valószínűsége az ötven százalékot is eléri, a huszadik, illetve a huszonnegyedik hétig megszakítható. A gyermek valószínűsíthető fogyatékosságát mint a művi terhesség-megszakítás indokát a törvény az anyának a károsodásból adódó fizikai és lelki terhek alóli mentesítésére, valamint a magzatnak a későbbi fogyatékos élettel járó hátrányoktól való megóvása miatt ismeri el. Azonban, habár a hiányos orvosi tájékoztatás miatt az anya nem gyakorolhatta a terhesség-megszakításhoz fűződő jogát; magának a magzatnak a joga nem sérült, ugyanis a magyar jog nem ismeri el a magzat alanyi jogát sem a megszületésre, sem arra, hogy művi beavatkozással az életét elvegyék. Tehát, a magzat saját életének elvételére való alanyi jog hiányában jogsértésről nem beszélhetünk.

Mivel az élet nem tekinthető kárnak, a fogyatékos élet sem; emberi életek értéke közt jogilag nem lehet különbséget tenni: az Alkotmánybíróság szerint „Emberi méltósága és élete mindenkinek érinthetetlen, aki ember, függetlenül fizikai és szellemi fejlettségétől, illetve állapotától.” Emberi méltóságunk sérthetetlen. De vajon méltó-e egy emberhez kómában feküdni évtizedeken át, ágyhoz kötve, mesterségesen táplálva létezni, szörnyű fájdalmak közt várni a véget, öntudatlanul lélegezni és táplálkozni, esetleg a külső segítség nélküli felöltözésre vagy vécére menetelre képtelenül élni? Emberi méltóságunk és életünk sérthetetlen, a kettő pedig együtt jár a jog szerint. Együtt jár? Újfent a filozófiánál lyukadunk ki. Nem lehet-e méltóbb egy emberhez bizonyos esetekben a halál, mint az élet? A méltó halálról sok szó esett már. Hogy „ágyban, párnák közt” nem az igazi; más meglátás szerint pedig a méltósággal csak élni lehet, meghalni nem. Egyáltalán, mi az, hogy emberi méltóság? Az Alkotmánybíróság szerint az emberi méltósághoz való jog azt jelenti, hogy van az egyén autonómiájának, önrendelkezésének egy olyan mindenki más rendelkezése alól kivont magja, amelynél fogva az ember alany marad és nem válik eszközzé vagy tárggyá. Olyan minimális elismertséghez való jogról van szó, mely biztosítja, hogy emberi mivoltát senki ne vonhassa kétségbe. Igaz, hogy valószínűleg egy jó érzésű ember sem vonja kétségbe egy súlyos testi vagy szellemi fogyatékossággal élő ember emberi mivoltát, de vajon hogyan gondolkodik maga az „áldozat”? Emberi mivoltnak érzi-e azt, hogy szinte semmire sem képes egyedül, arra sem, hogy ellássa önmagát? Már, ha egyáltalán tisztában van saját helyzetével. Tehát, hiába sorol fel észérveket a határozat, és zárja le az ügyet azzal, hogy az „élet nem kár”; sőt, a jog logikája mentén haladva muszáj egyetértenünk vele - mégsem olyan egyszerű a dolog.

A fogyatékos gyermeknek nyújtandó kártérítés megtagadása emlékeztethet az eutanázia kérdésére. Bár egyes országokban engedélyezik, nálunk alkotmányba ütközik. Mivel „az élet kárnak nem tekinthető”, és nincs jogunk a halálhoz, nem csak a meg sem születés, hanem a tovább nem létezés után sem szabad vágyakozni - azaz, vágyakozni szabad, de a vágyat megvalósítani, jobban mondva mással megvalósíttatni nem. Miért? Mert a jog szerint jobb bárhogyan létezni, mint nem létezni. Pedig még az élet biológiai értelemben vett definíciójában is szerepel, hogy az élet a biológiai rendszerek, vagyis az élő szervezetek létezési módja; egy rendszernek képesnek kell lennie az önállóságra, azaz a saját szervezetének önálló fenntartására - egy példának okáért nyaktól lefelé bénult ember pedig erre nem képes. Él, hiszen lélegzik, dobog a szíve és működik az agya. De ha megkérdeznénk tőle, hogy élet-e ez így…