Az SZDSZ-ben az első kormányzati ciklusuk óta nem volt érdemi változás a vezetőségben. Ugyanaz a pár ember helyet, pozíciót cserélt egymással, és a jelenlegi elnökről, az új seprűről is tudni lehet, hogy a háttérbe vonult régi vezetők embere…

Ez nem pusztán az SZDSZ problémája, hanem az egész magyar politikai piacé. Ez a befagyott állapot nem csak abban áll, hogy nincs igazán új szereplő, hanem abban is, hogy nem működik a parlamenti pártokban a fluktuáció, legfeljebb a kontraszelekció. Leginkább még az MSZP az, amelyik megpróbált a veszteségekre, vereségekre úgy reagálni, hogy új arcokat tolt előre. Hillert vagy Gyurcsányt mindenképpen ilyennek tekinthetjük; de megjegyzem, a másodvonal továbbra is ugyanaz. Szekeres és Kiss Péter mind az első ciklusból maradt régi motorosok. A többi pártnál gyakorlatilag az első ciklus vezető emberei jelentik a párt derékhadát. Ez az egész magyar politikai elitnek, politikai kultúrának a baja. A beágyazottság hiánya éppúgy igaz az SZDSZ-re, mint az összes pártra. Egyszerűen az a kapcsolattartás a társadalommal, a társadalmi önszerveződésekkel, ami garantálná a folyamatos visszajelzést a különböző döntéseikre, megszűnt az első ciklus idején vagy azt követően. Nem alakult ki az a beállt demokráciákban bevett gyakorlat, hogy van kapcsolat a szakszervezetekkel, az egyházi és a különböző társadalmi szervezetekkel. Hogy kialakulnak elvi- politikai platformok a pártokon belül, és így a párton belül is van verseny. Nem oligarchák, pénzemberek közötti verseny, hanem artikulált morális-politikai koncepciók közötti verseny. Ez nincsen meg Magyarországon. Ez a politikai kultúra súlyos válságtünete is egyben, mert alapvető szabálynak kéne lennie, hogy ha egy párt vereséget szenved egy választáson, akkor a vezetői hátrébb lépnek. Nálunk ez majdhogynem fordítva van. 1994-ben az MDF súlyos vereséget szenvedett, Lezsák Sándor ott maradt a topon. Az SZDSZ-t a Pető-Magyar-Kuncze-klikk gyakorlatilag szétverte ’94-98 között, harmadára apasztották a szavazótábort, és a háttérből továbbra is ők vezetik a szabad demokratákat. A Fideszről nem is beszélve: valaki - még akkor is, ha politikusi képessége és vezetői kvalitása vitathatatlan - kétszer vereséget szenved mint miniszterelnök-jelölt, és továbbra is ő a párt vezetője - na erre sincsen túl sok példa nyugati demokráciákban.

Mondhatjuk, hogy minden magyar párt bolsevizálódik abban az értelemben, hogy a vezetők kikezdik riválisaikat, és bebetonozzák magukat a párt élére? Épp csak a fotókról nem retusálják ki egymást…

Fodor Gábort már kiretusálták a Fidesz-történetből, és ha úgy hozza a sors, ki fogják retusálni az SZDSZ-éből is.

Az amerikai elnökválasztási rendszerben még a választások előtt primary-ken tesztelik nem csak a párttagság, hanem a potenciális választók véleményét a jelöltekről.

Ennek ott megvan a kultúrája. Igaz, nincs ilyen hagyománya az előválasztásoknak az európai demokráciákban, de az mindenütt szokás, hogy a pártokon belül van politikai verseny, ahol elvi és nem személyi alapon tagolódnak a csoportok, és hogy van pártokon belüli alternatíva is. Ha megbukik valaki, akkor jön egy másik irányzat képviselője. Thatcher alatt a Labour Party-ban, amikor megbuktak a balosok (Callaghan, Foot) jött John Smith, majd Tony Blair.

Nálunk teljes mértékben az a jellemző, hogy személyek, klikkek, barátságok, a ki-kinek az embere logikája mentén fogalmazhatók meg egy párton belüli a csoportok, és nem elvek alapján? Az SZDSZ-nél például nincsen szociálliberális vagy konzervatív-liberális vonal. Az érdekelv megöli az értékelvet…

A barátság szót ide nem használnám. A pártfinanszírozás tökéletes rendezetlensége miatt különböző pénzügyi támogatók körül szerveződnek – jól érzékelhetően – érdekcsoportok, illetve néhány párt egy-egy szűk csoportnak a foglya. A kezdetekben az SZDSZ-ben magában is voltak intézményesült elvi platformok, csoportok, s ugyanígy az MDF-ben is és az MSZP-ben is. A Fideszben pedig már akkor sem.…

Ugyan liberális demokráciában vagy annak egy változatában élünk, de egy liberális párttól elvárható lenne, hogy ezen belül is képviseljék a lehetséges liberálisabb és demokratikusabb berendezkedést, mondjuk a részvételi-közvetlen demokrácia képviseletével. Az SZDSZ-nél ennek pont az ellenkezőjét láthattuk a március 9.-i népszavazás kapcsán, ahol magát a népszavazás intézményét igyekeztek egyfajta populista és kártékony dolognak beállítani…

Tény és való, hogy a Fidesz politikájában felfedezhető számtalan populista vonás, de nem önmagában a szociális népszavazás miatt. Egészen vérfagyasztó, ahogy a névleg liberális párt uszít a közvetlen részvétel ellen, és ahogy a névleg szocialisták a kedvenc lapjukban uszítanak a sztrájkjog ellen. A szerepek egészen elképesztően és végzetesen fel vannak cserélve.

A liberális jogállam értékeit meg kell őrizni, ugyanakkor azt is világosan kell látni, hogy vannak strukturális hibák, amelyek nem pusztán egyik vagy másik politikusnak tudhatók be, hanem egész egyszerűen annak, hogy az elmúlt tizenöt-húsz évben nem lett karbantartva az a szerkezet, amit az alkotmányozó atyák megálmodtak. Nem reagált a magyar politikai elit arra, amit részben az átalakuló társadalom, részben a globális helyzet változása előidézett az egész demokratikus intézményrendszerrel kapcsolatban. Például nem volt olyan kreatív újragondolása a politikai eliten belül a demokratikus intézményrendszerünknek, ami a részvételi elvnek nyitott volna nagyobb teret a struktúrában. Egész egyszerűen azért, mert a modernitás utáni demokráciákban egy ponton túl nem teremthető újjá a legitimitás a négyévenkénti választással. Nem csak a népszavazás intézményének a meghonosításra gondolok, hanem például egy teljesen új jogalkotási törvényre, amelyik komoly közjogi szankciókkal ellátva is biztosítja az állampolgári önszerveződések beleszólását. Ilyen és más elgondolásoknak a végigvitelét hiányolom; az viszont egészen biztos, hogy a liberális jogállam alapelveihez hű radikális demokrata hozzányúlás a demokratikus intézményrendszerhez nem várható egyetlen parlamenti párttól sem.