Avanti popolo!

„A populizmus elitellensséget jelent. Az eredete – mint annyi mindennek Roussseau-nál taláható, aki, Polányi Károly hallhatatlan esszéjének tanúsága szerint felfedezte a népet. Valóban az volt a vélemény, hogy a nép szemben az arisztokráciával, a kifinomult értelmiséggel és a polgársággal szemben felsőbbrendű létformát valósít meg, ugyanígy a premodern társadalmak lakói a munkamegosztás és magántulajdon által tönkretett emberekkel szemben. Ez a populizmus eredete. A magyarországi „propagandamédiákok” másképp használják ezt a fogalmat. Minden osztálytársadalomban feladta az uralkodó osztályoknak, hogy a mindenkori többséget meggyőzze, hogy érdeke egybe esik az uralkodó kisebbség érdekével, amelyet különböző módokon oldanak meg. Nálunk egy rendkívül tökéletlen és ostobácska megoldási javaslat, ha valaki a nép óhajaira hivatkozik akkor azt populistának nevezték, és megpróbálják ezáltal kigolliózni a klubból. Azt mondják, hogy nép inkompetens, nem tudja megítélni a saját érdekeit, szemben a közgazdasági és adminisztrációs szakemberek, az alkotmányjogászok és az olyan tojásfejűek mint én, azok viszont jobban tudják a tutit, és akinek ez nem tetszik, az populista marha. Ez a fajta propaganda demokratikus szemszögből nézve megvetendő, elvetendő és rosszindulatú.” – Válaszolt Tamás Gáspár Miklós a populizmus mibenlétét firtató nézői kérdésre.



Belépsz-e vagy?

Elek István – aki ezúttal a hóhérkodó akasztott hálás szerepét magára öltve, a padsorokban foglalt helyet – azt érdeklődte, hogy a vita résztvevői saját demokráciaeszményükhöz képest, miben tartják eltérőnek a jelenlegi „létező demokráciát”, és ez a különbség milyen cselekvést tart szerintük szükségesnek. Tamás Gáspár Miklós érezve magát a kérdéssel megcélzottnak, magához ragadta a mikrofont: „Ha azt kérdezed Pistám, hogy belépek-e az itt körvonalazódó, új politikai szervezetbe... Tehát ha politikai színvallásra kéred a jelenlévőket, én ettől, mint tudod, nem szoktam tartózkodni, most sem fogok. Nem biztos, hogy ilyen módon méltányos nyíltan megkérdezni emberektől, akik nem erre készültek. Nem kívánom kikerülni az egyszerű kérdésedre az egyszerű választ: Én aztán nem! Mit gondolok a politikai szereplőkről, akik el fogják dönteni a dolgokat? Senkinek nem ajánlom, hogy bárkire szavazzon, aki egyszer benne volt a parlamentben, rám se. A bizalmatlanságom elég nagyfokú, elég sok variánst lejátszottak már, és a siker nem látszik. Konkrétan, sikerült-e az igen nagymértékű kiszolgáltatottságot, nyomort, reménytelenséget és kilátástalanságot – ennek az okai gazdaságiak és szociálisak – az ebből következő társadalmi patológiákat, kirekesztéseket és egyebeket megszüntetni? Én nem látok jelen pillanatban, a hivatalos politikában olyan programokat, amelyek olyan nagy mértékben különböznének egymástól.



El tudom képzelni, hogy a következő kormányzat óvatosabb lesz, ugyanannak a politikának a képviseletében, amit eddig is láttunk. Orbán Viktor, valószínűleg hazánk következő miniszterelnöke – vagy mi – feltehetőleg, lesz annyi esze, hogy a legbizalmasabb körben sem fogja azt mondani, hogy most be fogjuk csapni a választókat. Ő ilyet nem fog mondani, a hitvesi ágyban sem, ott is van magnetofon. Soha, senki nem fogja leleplezni, és miután hatalomra fog jutni, akkor is azt fogja mondani, hogy nem változtatott semmit azon amit mondott, és igaza is lesz, mert nem mond semmit.”

Mit lehetne tenni?

Boda Zsolt azt hiányolta, hogy nem tudunk élni a demokráciával: „Ami az én szívfájdalmam, hogy másfél éve kiköltöztem egy ezer fős kis faluba, ahol velem együtt van harminc fő, aki akar csinálni valamit, és egyáltalán érdeklődik. Nekem ez a bajom. Ha egy varázspálcával legyinthetnék, akkor az ezer emberből hatszázat aktivitásra bírnék. Ugyanígy Magyarországon is. Párt értelmiségi politizál, és megpróbáljuk a népet képviselni, és a nép jó esetben, néha elmegy szavazni. Az lenne a jó, ha mindenki hozzászólna, érdeklődne, tiltakozna, aláírna meg szavazna, alakítana, egyesületet bejegyeztetne, meg jönne velünk temetőt tisztítani, meg az iskolának kerítést állítani… Ha lenne a már említett varázspálcám, én azért legyintenék vele, hogy legyen egy párt, ami betör a parlamentbe és felkavarja ezt az állóvizet. Bebizonyítja a jelenlegi politikai elitnek, bebizonyítja, hogy az elég magas, öt százalékos bejutási küszöbbel körbebástyázott Parlamentbe is be tud törni, egy olyan párt, amelyik elvi politizálást folytat.”

Lányi András felvázolta körülményeinket, majd az aktív pártmunka élményeivel riogatta a nagyérdeműt: A magyar rendszerváltozás egy kicsit rosszabbul sikerült, mint bármelyik másik. Ez nem valamiféle nemzeti fátum. Amennyivel a Kádár-rendszer elfogadottabb volt, a többinél, annyival simábban történ azoknak a struktúráknak az átmentése az új világba. A több párt beült az egypárti struktúrába, és kialakult valamiféle váltógazdaság. Egy biztos, hogy a távolság a társadalom, civil társadalom és a közhatalmi intézmények között mit sem csökkent, vagy nem csökkent eléggé. Az is bizonyos, hogy a tulajdon, az a bizonyos eredeti tőke nem a piacon halmozódott fel – nem fordult elő piaci verseny a magyarországi szereplők között – hanem a minisztériumok előszobájában. Úgy is viselkedik, és úgy is fog viselkedni. A harmadik, sajátos vonása a rendszerváltozásnak, hogy a rendszerváltó elit olyan tévhiedelmekkel vágott neki az újnak, amelyeket olvasmányélményeinkből, szüleink elbeszéléséből ismertünk. Verne Gyula Tizenöt éves kapitány című regényében, már nagyon mélyen bent járnak Afrikában, amikor rájönnek, hogy nem Dél-Amerikában vannak, és akkor már késő, mert eladják őket rabszolgának. A rendszerváltó nagy pártoknak – amelyek csupa tisztességes, derék emberből álltak, többnyire – ez volt a végzete. Ez amortizálta le őket a végtelenségig. Ez a politikai helyzet. Itt egy aprómunka fog következni, amit nem a pártok fognak elvégezni. A civil társadalom önszerveződése nélkül nincsen semmi.

Mi, akik 2006-ban Élőlánc Magyarországért néven egy pártot alapítottunk, ökopártot alapítottunk. Ez lényegesen különbözik általában attól, amit egy párttól el szoktak várni. Úgy véljük, hogy a pártként való önazonosítás nélkülözhetetlen ahhoz, hogy komolyan vegyenek, de tudtuk, hogy mi nem fogunk törvényeket alkotni. Viszont az így kivívott – soha többet! – pozíció alkalmas volt arra, hogy elkezdjünk betölteni egy közéleti szerepet, és itt úgy érzem, hogy hasznosak lehettünk. Amikor a helyi autonómiák védelme, a közjavak és közszolgáltatások megőrzése, a globalizációval való szuverénebb és kritikusabb viszony a fő politikai kislyuk, akkor szerintem nem beszűkültség azt mondani, hogy ezekre az ökopolitikai válasz az autentikus. Mi ennek a nyilvános képviseletével foglalkozunk – főleg a két választás között – és nem okvetlen a választási szituációban, amit mondhatnám szükséges rossznak tartunk. Ez így tűrhetően népszerű. Engem naponta veregetnek vállon, hogy figyeljük mit csinálnak, nagyon szeretjük a zöldeket, meg minden. Eleinte visszakérdeztem, hogy felírhatnám a címét, nagy szükségünk lenne egy kis segítségre, erre azt a választ kaptam, hogy „Nem képzeli? Nekünk arra nincsen időnk, nincsen erőnk, de nagyon szeretjük nézni.” A másik maga a választási helyzet volt, amikor álltam a Ferenciek terén és árusítottam az Élőlánc Magyarországért nevű ökopártot. Odajön hozzám egy néni – ugye most egyharmadon állnak, akik egy új, a jelenlegitől különböző politikai pártot szeretnének, de ez ne tévesszen meg senkit – azt mondja nekem, hogy „Én zöld vagyok, ott voltam a Duna-tüntetésen is, veletek vagyok lélekben, de azt ugye megérti fiatalember, hogy most mindenkinek az MSZP-re kell szavazni, különben visszajön a Fidesz!” Megköszöntem, arrébb mentem. Aztán odajött hozzám, egy utcai zenész aki addig is ott tilinkózott mögöttem sujtásos magyar attilában, megveregette a vállam és azt mondta: „Látom mit csináltok, nagyon klassz amit csináltok. Győzni fogunk és elküldjük az anyjukba, ezeket a kommunista zsidókat!” Neki is megköszöntem, árultam tovább az ökopártot és nem jutottunk be a parlamentbe. Hasonló jó szórakozást kívánok mindenkinek!