Sokáig ódzkodtam a nem természetes közegben való fürdőzéstől, lubickolástól, úszástól, részben saját szemérmességem, részben egyes embertársaim intimközeli testrészeinek látványa, időnként elkerülhetetlenül bekövetkező megérintése miatt. Távolságtartásomat tovább fokozta hajlamom a különféle gombás megbetegedések elkapására, valamint a hasonló intézményeket tolakodó melegek fellegvárának gyanító régi előítéleteim. 

Idővel rengeteget változtam, főleg fejben. Mintegy nyolc éve járok rendszeresen úszni, hetente egy, olykor két alkalommal. A vasárnap szinte mindig az uszodában talál, de ha beosztásom engedi, néha valamelyik hétköznap is a medencébe csábít. Ha betegség vagy utazás miatt kénytelen vagyok kihagyni egy-két hetet, szinte elvonási tüneteim támadnak.

Hosszú éveken át a gellérthegyi Mányoki úton lévő uszodát kerestem fel, mely egykor az Államigazgatási Főiskola, ma pedig a Budapesti Corvinus Egyetem intézménye. Több előnye is van ennek a létesítménynek. Első helyen a családias jellegét emelem ki, ami már a méreteiből is következik. Az odajárók – legalábbis látásból – ismerik egymást, a pénztáros néni és az úszómester mosolyogva üdvözöl, a maximum hatszemélyes szaunában többnyire élénk beszélgetésbe csöppen az ember, és mindenféle fenntartás nélkül bekapcsolódhat bármelyik eszmecserébe.

Ezek a beszélgetések soha nem magasröptűek. Hétköznapi dolgokról, ünnepi bevásárlásról, egy-egy új filmről vagy tévéműsorról, nagypolitikáról, nőkről-csajokról (nem koedukáltak a szaunák), közlekedésről, üzletkötésekről, fociról vagy épp a borokról fejtik ki véleményüket az épp ott ücsörgők. Egy alkalommal – talán 2003-ban – Halász Péter mesélt készülő darabjáról a Petit Mal-ról, méghozzá olyan lebilincselően, hogy néhány hét múlva meg is néztem a Városi Színházban az előadást, mely egy hamisítatlan halászpéteres produkcióra sikeredett.

Pétert nem az uszodában ismertem meg. Néhány évvel korábban a Tilos Rádióban volt a vendégem, elhozta a gitárját is, és orosz csasztuskákat játszott rajta, előtte viszont érdekes beszélgetést folytatott a rádióból akkor épp távozó és kapatosan betelefonáló Szőke Andrással. Halász volt számomra akkoriban az az ember, aki 60 fölött is hihetetlen szellemi és testi frissességével valamiféle halhatatlanság illúzióját sugallta számomra, hogy aztán pár évvel később (2006 elején) lesújtson gyógyíthatatlan betegségének híre. Persze, Péter végül is halhatatlan maradt.

Másik nagy előnye a gellérthegyi műintézménynek a késői nyitva tartás, hiszen lakásomhoz oly közeli helyen nem találni másik uszodát, amely hétköznap este 9-ig, hétvégén 8-ig üzemelne. Karácsony és húsvét két-két napját és január elsejét leszámítva nyitva tartanak, úgyhogy nemzeti ünnepeink dühödt nacionalistáinak vérgőzös vonulását ily módon tudtam rendre megúszni.

Voltaképpen három oka volt annak, hogy nagyjából két éve elpártoltam a helyről. Ezek időben majdnem egybeestek, bár különböző súllyal nyomtak a latban döntésem meghozatalát illetően.
Egyik ilyen okként megemlítem, hogy az addigi korlátlan vízhasználat a zuhanyozóban megváltozott; áttértek a víz takarékos adagolására, amely abból áll, hogy az egyébként sem túl meleg vízsugár alig néhány másodpercig permetez a hátadra (a víznyomás is gyönge), és csak a fali gomb ismételt nyomkodásával folytatható a víz adagolása. Ezzel szemben – különösen a hideg téli estéken – az úszással és a szaunázással egyenértékű élvezeti forrásnak, mintegy utójátéknak tartom a záró zuhanyzást, mikor is percekig dől rám az alkalmasint forró és bő vízsugár; olyankor születnek a legjobb gondolatok.

Másik kellemetlen tényező a drasztikus áremelés volt, amely nem járt együtt a szolgáltatások színvonalának bővülésével, ellenben fokozatosan elmaradoztak a szemrevaló, ám vékonypénzű egyetemista lányok, viszont valami érthetetlen okból erősen megszaporodtak a tehetősebb nyugdíjas korúak, akik – miután szinte járókerettel szelték a habokat – egyrészt lehetetlenné tették a folyamatos tempózást, másrészt a korábbi esztétikai élményeket is annullálták.

Harmadik és legsúlyosabb érv a gellérthegyi fürdőzés mellőzése mellett az volt, hogy az addig világnézetileg és politikailag teljesen heterogén közönség összetétele jelentősen elcsúszott jobbra, még inkább szélsőjobbra. Sorra elmaradoztak az uszodából a baloldali és liberális értelmiség ismert figurái: az egykori szakadár emesz(em)pés képviselő, majd napkeltés műsorvezető, Király Zoltán, a darabbérért úszó, exszadeszes honatya, Haraszty Miklós, a magát ma is liberálisnak valló, és kisfiát a szaunázási technikákra oktató, még egy rövid ideig környezetvédelmi miniszter, Fodor Gábor, hogy csak néhányat említsek az ismertebb hajdani törzsvendégek közül. Úgy két-három éve felerősödtek a szaunában a cigányozó, zsidózó ki- és beszólások, Kornis Mihály író például tudtommal épp egy ilyen atrocitás miatt nem látogatja már az intézményt, és jómagam is inkább mentesítem magam az ilyen rasszista megnyilvánulások hallgatásától.

Rövid ideig aztán áttelepültem a Lukács fürdőbe, ám a különböző hőmérsékletű gyógyvizes medencékben történő lubickolásaimnak, a száraz és nedves gőzkamrák infernális közegében való kellemetes gubbasztásaimnak, élménymedencés dagonyázásaimnak véget vetett a fürdő felújítása és a korlátozott szolgáltatások bevezetése, ezért vizes székhelyemet áttettem a szemközti Margitszigetre, a Hajós Alfréd Nemzeti Sportuszodába, már egy ideje odajárok (korlátozás nélküli zuhanyhasználat, forrón, bő sugárban). 

Itt a szauna koedukált, aminek megvan az az előnye, hogy a férfiak nem terpeszkednek pucéran közvetlenül mellettem, ráadásul a női vendégekre való tekintettel nem csapják le magukról mindenkit beborítva az izzadságot. Különösen hétköznapokon gyakori vendég Donáth László evangélikus lelkész, szocialista képviselő, de időnként összefutok Tövisházi Ambrussal is, aki egykori amorf ördögként és immár Erik Sumóként is ebben az objektumban keresi a felfrissülést.

A minap megmosolyogtató csevegés fültanúja lehettem. Már percek óta izzadtam a savanyú arccal üldögélő négy-öt vendég társaságában a nagyobbacska méretű, családiasnak egyáltalán nem nevezhető sportuszodai szaunában, mikor kinyílt az ajtó, és hangos „Csókolom!”-ok közepette tucatnyi kiscsoportos óvodáskorú úszópalánta lépett a helyiségbe, kisfiúk, kislányok vegyesen. Szép sorban felültek egymás mellé a padokra, és legnagyobb döbbenetemre (amiben a korábban már bent lévő felnőttek is osztoztak) váratlanul a halálról és a feltámadásról kezdtek beszélgetni, ilyenformán: „Az jó lesz, amikor mindenki feltámad, akkor én is találkozhatok a dédipapival!” „Igen, mert akkor visszaél.” „Akkor mindenki visszaél.” „Jó, hogy mi még nagyon sokára fogunk meghalni, mert még kicsik vagyunk.” „Csak addig még nagyon sokat kell várni!”.

Hát, ennyi. Négy-ötéves gyerekek, akiknek még ki sem alakult saját véges voltuknak a tudata (az nagyjából tízéves korra tehető), a világ legtermészetesebb módján társalognak az élet egyik legfontosabb kérdéséről, a halálról. Nem tudom, általánosnak mondható-e ez a tapasztalat, vagy ezeknek a csemetéknek a szülei, nevelői ritka jó érzékkel foglalkoztak a témával, kiválóan „menedzselték” kicsinyeik gyászmunkáját, például a dédipapi elvesztésekor. A gyerekek derűsek maradtak, egy pillanattal később már önfeledten kacagtak valami bohócságon, derűt csempészve evvel a körülülő felnőttek melankolikus ábrázatára. Jókedvem a nap végéig kitartott, és még ma is mosolyra késztet, amikor felidézem.

Hiába, úszni jó!