Hol van, és hogy kell kiejteni?

Újabb, az amerikaiak „kiváló” földrajztudását bizonyító hír került napvilágra. Ezúttal Stephen Hadley, George Bush amerikai elnök nemzetbiztonsági főtanácsadója bakizott egyet - vagy sokat, attól függően, hogy egy hibát többször elkövetni mennyinek számít. Hadley az ABC televíziónak adott interjújában ugyanis arról beszélt, hogy az elnök nem mondja le utazását a pekingi olimpia megnyitójára a nepáli zavargások miatt, amelyek persze Tibetben vannak, de ez neki akkor nem tűnt fel. Végülis nem tévedett sokat, Lhasa Kathmandutól például csupán hatszáz kilométerre van; mi ez mondjuk a Los Angeles - New York távolsághoz képest. Igaz, hogy hónapok óta a zavargásokról beszél a sajtó, de tévedni emberi dolog. A baj az, hogy Mr. Hadley nem egyszerűen egy ember, hanem az elnök főtanácsadója. Egy ilyen magas beosztásban lévő politikusnak pedig nem szabadna ekkorát hibáznia.



Egy elnöknek meg pláne. Tudniillik, magával Bushsal is történtek hasonlók. 2003-ban Nevadába látogatott - mivel valóban eljutott oda, és nem csak szándékában állt, itt nem a tájékozódással voltak gondok. Azonban, az elnök úr rosszul ejtette ki a 2000-ban többségében rá szavazó állam nevét. Ez azért is meglepő, mivel 2000-ben még ment neki a dolog. Az állam nevének hibás kiejtése hallatán a helybeliek hátán állítólag még a szőr is felállt. Bush ugyanis á-nak ejtette az állam középső a betűjét, pedig azt az ott élők e-nek mondják. Pici hibának tűnik, ám az elnök beszéde alatt végig á-nak mondta az e-t. Stephen Hadley bizonyára annyira szereti főnökét, hogy szolidaritásból öt év múlva ő is bakizott egy egészségeset.

Budapest?!

Hogy nehogy bárki azt higgye, csak a politika világában találunk anti-földrajzzseniket, jöjjön most néhány baki a szórakoztatóipar jeles képviselőinek szájából. Mindenki emlékszik a tavaly év végén az Okosabb vagy, mint egy ötödikes? amerikai kiadásában „jeleskedő” Kellie Pickler popénekesnőre, az USA-beli Megasztár egyik szereplőjére, aki azt hitte, Európa egy ország, Budapestről pedig sosem hallott. Az, hogy egy rendkívül nagy számú agysejtet igénylő foglalkozás képviselője nem tudja, hogy hívják egy, számára a világ végén fekvő pici ország fővárosát, még nem is akkora probléma. Hogy a kontinensekkel sincs tisztában, az már nagyobb. De leginkább az, hogy szégyenkezés helyett csak vihog az egészen.

Charlize Theron dél-afrikai származású Oscar-díjas hollywoodi színésznő legalább hallott már Budapestről, igaz, azt, hogy hol van, ő sem tudta. Ha Bukaresttel téveszti össze, mint oly sokan, s így Romániába helyezi, nem is csodálkoztunk volna rajta annyira. De ő Ankarát cserélte össze vele: állítása szerint egész Budapestet bejárta autóval, és nagyon tetszett is neki a „török főváros”. Pedig igazából Charlize nem is amerikai, de úgy látszik, olyan régóta él az Államokban, hogy a szervezete mellett már elméje is akklimatizálódott.

A butaság hatalom?

Jó néhány példát tudnánk még felhozni efféle bakikra különböző sztárok szájából - és bár minden bizonnyal nem csak amerikaiakéból, ezek az esetek akkor sem vetnek túl jó fényt az Államok lakóira. A népszerű sztereotípiát, miszerint az amerikaiak buták, mint a tök, ezek a baklövések remekül alátámasztják. De vajon valóban ennyire ostobák lennének, vagy csak egyszerűen sok van belőlük, így a médiában is többször szerepelnek, tévedéseikkel együtt? Valószínűleg mindkét állításban van igazság. Az államokbeli oktatás színvonala egyesek szerint igen alacsony: állítólag az érettségizett amerikaiak húsz százaléka saját országát sem tudja elhelyezni a világtérképen. A hatalom számára mindez persze előnyös lehet, hiszen a buta tömeget könnyebb vezetni: aki nem ért semmit, mindenre rábólint.

A hírességek tájékozatlanságáról tanúskodó videók bejárják a világot, mindenki nevet rajtuk, maguk az amerikai átlagpolgárok pedig igyekeznek meggyőzni embertársaikat arról, hogy mindez általánosságban nem jellemző rájuk. Ha belegondolunk, mi sem örülnénk, ha szellemi színvonalunkat egy szinten emlegetnék egyes bugyigyűjtögető sztárjainkéval. Az amerikaiak „lebutázásában” talán némi irigység is rejlik. Hiszen, ha nem is szimpatikus számunkra az életstílusuk, azt azért el tudnánk viselni, ha mi is annyit keresnénk, olyan híresek és népszerűek lennénk, mint ők. A „mi” szón most nem csak a magyarokat értem, hanem a világ az Államokon kívüli részét. Térhódításuk egyik ékes bizonyítéka, hogy holott Amerika egy földrész neve, előszeretettel használjuk az USA szinonimájaként - a kanadaiak és a dél-amerikaiak pedig joggal háborodnak fel ezen. Az Államokban szegénynek lenni is mást jelent: az amerikai anti-álom megtestesítője, Al Bundy például gyakorta kesereg azon, hogy cipőbolti eladói fizetéséből csak szerény életkörülményekre futja - pedig egyedül tartja el családját, és kétszintes házban lakik.

Azért, ha belegondolunk, a mi sztárjaink közt is akad elég, aki nem szellemi kvalitásairól híres. Az USA-ban több a sztár, így nagyobb eséllyel szaladunk bele egy-egy szerényebb képességekkel rendelkező hírességbe. Manapság nem éppen az ész a tőke, ezért keresnek többet a playmate-ek, mint az egyetemi professzorok - az USA-ban, itthon és mindenhol. Próbáljuk meg elkerülni az általánosítást: gondoljunk arra, hogy attól, hogy naponta tíz gyilkosságról és ötven sztárbotrányról hallunk, a világ nem csak ezekből áll. S ugyanígy vannak okos amerikaiak is, csak a butákat jobban szereti a média, mert többet lehet rajtuk nevetni.