"Megígértem Milannak, aki még csak most lesz 11 éves, hogy írok egy másik könyvet is a fiatal olvasók számára, mert éppen most olvasta a Hárun és a mesék tengerét, és beleszeretett. De tisztában van azzal is, hogy a Hárunt a bátyjának ajánlottam. Számon is kérte, +hol az én könyvem?+. Kénytelen voltam üzletet kötni vele, hogy előbb megírhassam az Enchantresst" - mondta az író a Reuters hírügynökségnek adott interjújában.
Rushdie általában 3-5 év alatt áll elő újabb művel. "Az ember belegondol, hogy vajon még hányra futja. Ez a kérdés különösen fontossá válik, ha +nem vagy már halhatatlan+. 25 évesen azt hiszed, mindent megtehetsz, tengernyi időd van rá. Most már nincsen annyi. Úgy vélem a témaválasztás az, amiben az öregedéssel egyre jobb lettem íróként".
A másik előnye a futó időnek és a céltudatosabb szellemnek Rushdie szerint a kritika könnyedebb feldolgozása.
"Persze, mindig jobb, ha az emberek megértik és szeretik, amit csinálsz, mintha nem értik és nem is szeretik. De aztán az ember elérkezik egy pontra, ahol felteszi magának a kérdést: +hány jó, munkával töltött év is van már mögöttem?+. És amikor feltesszük magunknak ezeket a +bizonyos+ kérdéseket, az élet és a halál kérdéseit, akkor azok a dolgok, amiket a kritikusok mondanak rólunk, apró semmiségeknek tűnnek".
Rushdie-t mérhetetlenül felháborította, az úgynevezett "nem muszlim" brit közösség támadása, miután az író lovagi címet kapott az elmúlt évben. Iráni, pakisztáni és más iszlám államok bírálták az Egyesült Királyságot, amely így jutalmazta a szerzőt, aki húsz éve Sátáni versek című regényével váltotta ki a mohamedánok dühét.
Salman Rushdie ezt a reakciót - amely persze rövid idő alatt el is párolgott - normálisnak találta. Meglepte azonban a nem muzulmánok éles hangja.
"Mintha csak az alkalmas pillanatra vártak volna, hogy nekem jöjjenek. Hirtelen úgy tűnt, hogy mindenki, akinek valaha is volt valami elszámolnivalója velem, végre több négyzetméteres cikkeket írhatott a sajtóban, hogy elmondja, micsoda egy tetű vagyok, micsoda vacak könyveket írtam, és hogy vajon miért nem inkább egy postást ütöttek lovaggá, hiszen az is jobban ír nálam".
Az indiai származású szerző úgy érzi, olyan dolgokért ítélte el a közvélemény, amelyeket éppen ez a közvélemény agyalt ki vele kapcsolatban, és nem pedig azért, amit letett az asztalra. Ennek oka az a hírnév, amelyre abban a kilenc évben tett szert, amikor kénytelenségből bujkálnia kellett az iráni vallási vezetés halálos ítélete elől.
"Jelenleg a legfontosabb célom, hogy az életemet leegyszerűsítsem" - tér vissza ismét a múló idő témájára - "olyan dolgokat akarok csinálni, amelyeket tényleg csinálni akarok. Ezek pedig a családdal, a munkával és a barátaimmal kapcsolatosak".
