„Nyissuk egybe a költségtérítéses képzést a finanszírozottal!”

Ön pénzügyjogot tanít az egyetemen, így nem állhat távol öntől a tandíj problematikája sem. Mint szakember, és mint oktató is érintett. Milyen álláspontot képvisel a kérdésben?

Egyetemi oktatóként lelkes tandíjpárti vagyok, és a legtöbb kollégám, illetve a szakmai grémiumok is azok. Nem véletlen, hogy a Rektori Konferencia is ezt az álláspontot képviseli. Nyugat-Európában a legtöbb országban van tandíj. Én két okból támogatom. Az egyik a mostani rendszernek az igazságtalansága, amit remélem, tandíj nélkül is tudunk változtatni. A diákok ötven százaléka költségtérítéses helyen tanul sok százezer forintért, a másik ötven százalék ingyen tanul állami finanszírozással. Ha megnézzük a családi hátterüket, azt látjuk, hogy ingyen tanulnak a jó családi körülmények közül érkező fiatalok, és költségtérítésesen pedig többségében azok, akiket elsőre nem vettek fel, nem volt nyelvvizsgájuk, vidékről származnak, vagy adott esetben munka mellett tudnak csak tanulni. Ez ordító igazságtalanság! Ez amiatt van, mert azt veszik fel állami finanszírozású képzésre, aki jó gimnáziumból származik, és rendelkezik legalább egy felsőfokú nyelvvizsgával. A mai közoktatási rendszerben nagyon keveseknek sikerül úgy középfokú nyelvvizsgát szerezniük, hogy nem kell a szülőknek különórákat és különtanárt fizetniük. Természetesen tisztelet a kivételnek, én is találkoztam már olyan lelkes és elhívatott pedagógussal, akinek sikerült ezt elérnie a diákjaival, de ez tényleg ritka eset. A tandíj ezt az igazságtalanságot orvosolta volna egyfelől a költségtérítéses és az államilag finanszírozott képzés egybenyitásával, másrészt a tandíjból származó magasabb tanulmányi és szociális ösztöndíjakkal.
A másik érv, ami miatt támogatom a tandíjat az, hogy a mai hazai felsőoktatási rendszer igen csekély mértékben ösztönzi teljesítményre a diákokat, és a tanárokat. Van azonban, ami változott: eddig egy minisztériumi főosztályvezető osztotta be, hogy melyik egyetem mennyi támogatáshoz juthat, most már viszont megindult egy verseny az egyetemek között a diákokért. Továbbá ma már a tanároknak is közvetlenül érdekeltek abban, hogy olyan tudást adjanak a diákoknak, amelyet hasznosítani tudnak később. Ami pedig a diákokat illeti, jó dolog egyetemistának lenni, de ne az adófizetők pénzéből legyen valaki nyolc évig az.

A tandíjat azonban igen nagy arányban utasította el a lakosság döntő hányada a március 9-ei népszavazáson.

Nagyon megdöbbentem, amikor néztem a népszavazás eredményeit, és azt láttam, hogy olyan pici szabolcsi falvak is a tandíj ellen voksoltak, ahol az elmúlt évtizedekben talán senki sem akadt, aki főiskolára vagy egyetemre ment volna! S ezzel ők arra szavaztak, hogy ők fizetik azok tandíját is, akik nem is abból a faluból származnak. Nagyon sok fontos kérdésről nem beszéltünk ezekben a vitákban.
S az sem véletlen, hogy Európában máshol nem lehet arról népszavazást rendezni, hogy akarunk-e fizetni az oktatásért! A Rektori Konferencia javaslatát tartom épp ezért életképesnek, akik azt mondják, hogy jó, ne legyen tandíj, viszont nyissuk egybe a költségtérítéses képzést a finanszírozottal, legyen ötvenezer (vagy amennyit a büdzsé megenged) állami hely, ha úgy tetszik ösztöndíj. S ezeket azok kapják meg, akik a legjobban tanulnak. Illetve emellett legyen egy hatékony szociális ösztöndíjrendszer, ami a rászorulókat felkarolja.

„Az, hogy sokan vitatnak egy döntést, nem lehet a minőség mércéje”

Más közéleti kérdés is akad, amiben ennyire határozott, részletes véleménye van? S ezeket férjével is megvitatja?

Persze, szinte mindent megbeszélünk, hisz a férjem egyben a legjobb barátom is, de a vitáink, inkább beszélgetések, természetesen nem formális keretek között zajlanak. Persze, elmondom neki a véleményem, ahogy a diákjaim is mindig arra bíztatom, hogy legyen véleményük a minket körülvevő világról, a közéletet foglalkoztató kérdésekről. Azt tartom jónak, ha az egészségügytől kezdve a gazdaságon át az oktatásig mindenről van álláspontunk, hiszen ezek közös ügyeink. A szakértők vannak birtokában a pontos számadatoknak, ám azért léteznek újságok, elemzések, hogy a laikusok is megértsék az összefüggéseket. Az egészségügyről ne csak az egészségpolitikusok beszéljenek! Minden közéleti kérdés, ha nagyon leegyszerűsítjük, alapvetően egy értékválasztásról szól, amit mindenki el tud dönteni magában. Amikor államháztartásjog szemináriumot tartok a diákjaimnak, beviszem nekik a jó vaskos költségvetési törvényt, amitől mindig megijednek. Pedig nem kell az egészet megtanulni kívülről, csak olvasni kell tudni benne. Legyünk tisztában azzal, hogy mire költjük az adófizetők pénzét, és hogyan lehetne másképp. Ilyenkor kiderül, hogy harminc embernek harminc különböző véleménye van, ahogy az országban is tízmillióféle vélemény létezik. Egy a fontos, hogy ezeket kulturált keretek között tudjuk megvitatni.

Otthon mennyire vannak terítéken ezek a közéleti kérdések?

Mi egy beszélgetős család vagyunk, állandóan beszél otthon mindenki. Ennek egyetlen korlátja csak az idő, sajnos keveset vagyunk együtt. De ahogy egy tanárnál is otthon az osztálya a téma, úgy egy politikus családjában is a napi ügyek. A költségvetés vagy az adóreform a matekházival egyenrangú téma. Ferivel hasonló az értékrendünk, mégis nagyon szeretünk vitatkozni. Egy miniszterelnöknek sok tanácsadója van, rendkívül sokan adnak neki ötleteket, azonban egy dologban magányos: egyedül neki kell meghozni a döntéseket. A döntés felelőssége és magányossága őt terheli. Előtte viszont rendkívül sok impulzus éri, adott esetben lehet, hogy éppen a Hírextrát olvassa, és ott talál egy érdekes gondolatot. Férjem ráadásul a napi információigényének 80 százalékát az internetről szerzi be. Reggel átolvassuk az összes napilapot, de ő naponta többször felmegy a világhálóra is. Vannak persze standard oldalak, amiket átfut, állampapírpiac, forintárfolyamok; jó, ha az ember miniszterelnökként tisztában van ezekkel. S igen, a számos hatás között a velem való beszélgetés is bizonyára sok mindent alakít, változtat. De hangsúlyozom, a döntést nem lehet átruházni, azt kizárólag ő hozhatja meg.