Pásztornap a puszták népével

Jeles napjaink egyike Szent György napja, április 24-e. Ekkor szegődtették a pásztorokat, béreseket az állatok első kihajtásához, népnyelven kiveréséhez. A műveletet termékenység-varázsló szokások kísérték, a marhákat a gazdasszony kötényén hajtották át. Mindezt szavakban újra felidézték a a Hortobágy szívében elterülő Nádudvaron, az április közepén megrendezett IV. Pásztornapon.

- Az itt élők jó része mindig is állattartással foglalkozott és többnyire a Hortobágyon pásztorkodott évszázadok óta. Még ma is sokan ezt teszik, bár nyilván nem úgy, mint 1száz-kétszáz éve, mert a nagyüzemi gazdálkodás itt is teret hódított. Nádudvar a juhászok, Balmazújváros és Hortobágy a csikósok, Karcag a gulyások birodalma volt. Mintegy tucatnyi, hetven év fölötti pásztoremberünk maradt, akiknek fáj a szívük, hogy alig akad utánpótlás, noha a pusztának ma is szüksége van legeltetésre, különben elgazosodik. A juhtenyésztésnek van jövője, hisz külföldön is ínyencség a pecsenyebárány - mondja Pavluskáné Sulyok Júlia, a Nádudvar Turizmusáért Egyesület alelnöke, a rendezvény szervezője.

A régi pásztorember azonban még emlékszik a letűnőben lévő pásztoréletre:

- Azelőtt februárban ellett a birka, Szent György napkor a báránnyal együtt kivertük őket a legelőre. Pünkösdkör választottunk, heréltünk meg farkot vágtunk, és fejtünk egészen kisasszonynapig - meséli ízes tájszólással Kovács Miklós juhász. - Akkor abbahagytuk a fejést, és vertük rá a kost. Ez a régi ciklus megváltozott. Most a birka decemberben ellik, márciusra már el is kel a pecsenyebárány. Az anyajuh a kicsinye nélkül megy "szentgyörgykor" a legelőre. A fejésnek a mai világban nincs üzleti célja, a birkatejre nincs igény. Nem adnak rá annyi támogatást, hogy megérje fejni. Már a gyapjút sem keresik. Többe kerül a nyírás, mint a gyapjú. A húsnak van jövője, s a bárány ugyanannyit ér, mint 3-4 évvel ezelőtt. 13-14 ezer forintot adnak egy 16-18 kilós választási bárányért.

Molnár Imre köztük a legidősebb pásztor, jócskán túl van a hetvenen. Tizenkét éves kora óta űzi a puszták mesterségét. Nagyapja, apja és bátyja után mi más is lehetett volna? Megszerette az állatot.

- Megmondjam az őszinteséget? - kérdi, huncut mosollyal szemében. - Én a birka közt születtem. Még ott is fogantam, a hodály töviben - így mesélte a mama. Azt mondta az én apám: "aki a pergő csengőt nem szereti a birkán, az nem való pásztorembernek!" Mert a pásztornak az volt az öröme. Ha éjszaka lefeküdt, arról vette észre, ha elindult a nyáj. Küldtük a kutyát, az már fordította is vissza. Ott aludtunk a jószág mellett bundában, még nyáron is. Tizennyolc éves koromban hatszáz birkára vigyáztam. Kiküldtek a tarlóra. Egy tanyaudvar volt csak a közelben, körben nyolc nagy akácfa. Annak az árnyékában hűsölt délben az én birkám. Amikor beállt a hűvösbe, hazaszaladtam, tarisznyát tettem be, már mentem visszafele. Kenyér, szalonna, lebbencs, krumpli volt a tarisznyában. Két és fél hónapig voltam ott a nyárban, akkor tanultam meg pásztorboton aludni.

- Mi még gyógyítottuk az állatokat - teszi hozzá Varga Sándor juhász. - A pásztorbot kampójával kaptuk el a rühes birka hátsó lábát, úgy tartottuk. Most ha jön a tavasz, ki sem megy addig a gyepre, amíg le nem oltják. Így könnyebb a fiataloknak, mégse vállalják. Egy-két hétig dolgoznak, aztán megszöknek. Tizenkét évesen kezdtem a pásztorkodást. Hét hónap alatt 80 forintot kerestem, s meg lehetett élni belőle. Most minimálbérrel fizetik ki a juhászt.
Pavluskánétól megtudtuk, hogy minden évben más mesterségre helyezik a hangsúlyt. Ezúttal a kondásoké volt a főszerep. Reggel kondáskürt jelezte a program kezdetét, de volt malacperzselés és malackarika készítés is.

- Tizennégy évesen mentem el kondásnak - mondja Pósalaky László. - Egy esztendő múlva juhászbojtárnak szegődtem a debreceni nagy hodályba, de énnékem nem tetszett a juh, visszamentem kondásnak. Dolgoztam a téeszben is három esztendőt, de a zárt kerítésen kívül nem lehetett menni. Pedig az volna a lényeg, hogy kívül járja az ember a nagy természetet. Így megint kondás lettem. Ma már - sajnos - a kondásnak nincs munkája. A régi időkben a tehénpásztorok csergetéssel jeleztek reggel ötkor. Elől ment a marhacsorda, úgy negyed óra múlva utána a disznócsürhe. Megfújtuk a kürtöt, úgy vártuk be a másikat a falu szélén. Ketten vittünk egy nyolcszáz disznóból álló csürhét. Ha a disznót jókedvűen tartják, nagyobb kedvvel eszik. Olyan, az, mint az ember. Nem szabad lezabáltatni, csak "pianóban" tartani. Kinn a gyepen mindent megevett. Durkált, furkált. Megkarikáztuk drótból az orrát, hogy ne dúrjon. Ezt hívják malackarikának. Énnékem megtetszett ez a mesterség. Úgy is mondhatnám, hogy amióta az agyaram kihasadt, kondás akartam lenni.