A Bolsoj kilencedik Carmen-bemutatója az eredeti változat alapján jött létre, amely a párizsi ősbemutatón 1875-ben csúfosan megbukott. Ez a rendkívül népszerű későbbi változathoz képest kevésbé romantikus, másról szól - közelebb áll Prosper Mérimée eredeti művéhez - és sok prózát tartalmaz.
David Pountney brit rendező mai környezetbe, a dohánygyár zárt csarnokába helyezte a történetet, s nála Carmen nem a végzet asszonya, José nem angyal, Escamillo pedig a társasági élet (Elvis Presleyre hasonlító) sztárja.
A Gazeta című lap kritikusa szerint a rendező a romantikával kihúzta a darabból a feszültséget teremtő konfliktusokat, így a cselekmény elvesztette értelmét, majd végleg "leült": Carmen a bikaviadalt tévén nézi a gyárban, s még a duettet is a képernyőn megjelenő - vagyis más világban élő - Escamillóval énekli. Don José nem is izgatja magát, és így nem indokolt, hogy hirtelen megölje Carment.
A rendezőt, az énekeseket - a bolgár Nadja Krasztevát (Carmen), az amerikai Gerard Powerst (Don José) - és a többi közreműködőt - a lett Maris Jansons karmester válogatta ki, de megromlott a viszonya a színházzal, s az előadást Jurij Tyemirkanov, a Bolsoj első vendégkarmestere próbálta be és vezényelte. Tyemirkanov nem híve a modernizálásoknak, s ezúttal a zenekarát a viharos színpadi események el is nyomták. A maestro az előadás végén ki sem jött meghajolni, a hírek szerint az interpretálás elleni tiltakozásul.
Az Izvesztyija szerint ez volt az egyetlen érzelmi megnyilvánulás a premier során, s emiatt a kritikus a rendezőt okolta.
A Moszkovszkij Komszomolec laposnak találta a rendezést, a díszleteket, a kosztümöket, és főleg a koreográfiát, és az egész előadást "naftali szagú, műkedvelő színvonalú avantgárdnak" minősítette. Kraszteva Carmenjét ez a kritika is dicsérte, de Gerard Powers (Don José) orgánumát többekhez hasonlóan kifejezéstelen kórushangnak nevezte.
A bemutatót a Bolsoj átmeneti helyén tartották, a több éves renoválás után a főépület csak ősszel nyílik meg újra.
