Vissza is osonok (időközben megjött Gyurcsány, ő az, akit az őt körülvevő fotósokról lehet azonosítani, látni nem – kollégánk eredményesebb, köszönjék neki). Sőt: már beszéd is van, szégyen és gyalázat: a névről lemaradok (nagyobb ciki: szervező-közeliek is így vannak vele). A beszédje pedig nem rossz: fejtegeti kicsit a goj szó eredetét (rövid óval, ahogy kell). Népet jelent, így aki nép motorosnak hívja magát, egyszerűen nem tudja, mit beszél – másrészt pedig a magyar zsidóság és Gozsdu Elek példáján keresztül közli, hogy magyarsága mellett ő vállalja zsidó és román voltát is – szász létére. Emlékeztet a marosvásárhelyi cigányokra, akik verések idején a magyarok mellé álltak – szép szavak, szép történetek, épp csak nem ott, ahol ez súllyal bírna. A lényeg nem a nemzetiség, hanem hogy belül Valaki-e az ember – zárja gondolatait.



Őt Donáth László követi, aki szeretetteljes öleléssel üdvözli Diurnust – kis híján összeroppantja az idős publicistát, frizuráját viszont tökéletesen amortizálja. Hiába küzd vele Bodor később is, ezt a meccset ab start elvesztette.

A szocialista képviselő-lelkész (ügyes az MSZP, mint az egyszeri okos lány: hozott is, meg nem is) Kemény István temetésére emlékezik – nem volt olyan régen, említi még Bibót és Donáth Ferencet is – tapsot kapnak mind. A demonstráció csak forma, nem tartalom – mondja, és inkább az építéssel kéne foglalkozni – tanulni és tanítani azt. Megemlékezik a zsidó hit istenéről is: csendes, hallgatag valaki – mondja. De figyel.

Utána Moór Mariann szavalja Radnóti Majálisát , mielőtt újra Bodor Pál lépne mikrofonhoz. Ő saját, a Gójoknak írt levelét olvassa fel a hallgatóságnak – odaát nemigen hallhatják, de nem beszélgetni jött senki sem (illetve egy valaki igen, de őt a szervezők távozásra kérték – úgy tűnik, mást gondol beszélgetésnek, mint a többiek).



Diurnus meglett kora ellenére is reménytelenül jóindulatú – kezd egy vallomással, ezért reméli: a motorosok nem nácik – csupán tudatlanok. A helyesíráshoz ugyan nem ért Imi Blues, de a motorokhoz bizonnyal. Élvezik a robogást és lobogást, csak nem gondolkodnak.

Csendben figyelmeztet arra, hogy az országnak saját fasisztáink ártottak a legtöbbet, nem a külhoniak (közben visszacsorognak a cigányzenészek), és hozzáteszi: az érvrendszerében sajnos még mindig túl sok a ráció, márpedig a motorosokat érzelmi motívumok irányítják. Szerelemben és gyűlöletben pedig nincs helye az érveknek, úgysem használnak (és tényleg nem sokat: a motorosok felől röhögés hangja száll; valószínűleg a ratyibabával játszanak még mindig).

Andrassew Iván írónak van olyan jó, mint Talmácsi motorosnak; a németeknél épp népszerű könyveiből lehet tanulni tárgyilagosságot és érzelmeket – teszi hozzá, visszakanyarodva az eredeti okokhoz.

A cigányok a Himnuszba kezdenek, amit feltartott újsággal énekelnek a jelenlévők – ugye mégiscsak ilyesmi volt az összejövetel apropója.

A tömeg szétszéled, a Motorosok elhúznak a Körúton (jó hangosan persze), Gyurcsány is megcélozza a kocsiját, lassan szétszéled a tömeg, idővel a kordont is bontogatni kezdik. Az egyes megállójában már tőlünk kérdi egy asszonyság, mi volt itt. Felvilágosítjuk, miközben egy fölöttébb Kende Péter-szerű figura halad el mellettünk.

Szegény Császár Attila hiába fáradt: a forradalom elmaradt.