Bárka Színház bejárata, kellemes, tavaszi este. Egy nagyobb társasággal álldogálok, és várom, hogy hét óra legyen. Még gimnazista koromban láttam először (és idáig utoljára is) ezt a darabot. Nem emlékszem, hogy akkor olvastam-e már, de azóta többször is. Legutóbb épp egy hete. Fordításban nekem Arany János az igazi, a Bárkában így gondolta a rendező is, Alföldi Róbert. Apropó Alföldi. "Ugye senki nem prűd?" Hangzik el a kérdés a színház előtt. Értetlenkedve néztem, és valószínűleg az arcom is ezt tükrözte. "Alföldi-rendezés." - hangzik az egyszerű, és sok mindenre magyarázatot adó válasz. "Robit el kell ismerni." Szerintem, meg kell ismerni. Aztán majd mindenki eldönti, hogy elismeri-e vagy sem. Mindenesetre, aki nem bírja a meztelen valóságot, annak sem kell otthon maradnia.



A Szentivánéji álom, Shakespeare korai komédiája, feltehetőleg 1594-1596 táján íródott. Valószínűleg egy főúri esküvő alkalmára készült, s - korabeli szokás szerint - a lakodalmi ünnepség során mutatták be, a darab előadása a mulatság része volt. Témája és cselekménye ehhez az alkalomhoz igazodik: szerelemről és házasságról szól, a szerelem útjában álló akadályok legyőzéséről, a viszálykodó szerelmesek megbékéléséről, a szerelmet korlátozó tilalmak és a beteljesülésre fenekedő veszélyek elhárításáról.

Lysander szerelmes Hermiába, akit apja az athéni törvények szigorával Demetriushoz, Heléna korábbi kedveséhez akar kényszeríteni. A két szerelmes elszökik azzal a céllal, hogy a város határán túl, ahol ezek a zsarnoki törvények már nem érvényesek, házasságot kössenek. Demetrius üldözőbe veszi a szerelmeseket, őt pedig Heléna is követi, aki továbbra is szerelmes a hűtlen ifjúba. Az éjszaka az athéni erdőben éri a négy fiatalt... és nem csak őket...

Shakespeare elképesztő líraisággal mutatja be a szerelem, az álmok és a képzelet iránti vágyat. Kicsit úgy tűnik, mintha Rómeó és Júlia története lenne a sokszorosára nagyítva és "hepiendesítve". Az angol szerző talán legtöbbet játszott műve, közel 15 operát ihletett, színpadi zenét többek között Arne, Ibert és Mendelssohn írtak hozzá. Számtalan színpadi és filmes feldolgozás készült belőle. Nálunk - talán - a mai napig a legsikeresebb rendezés Csányi János nevéhez fűzödik, és szintén a Bárka Színházhoz. Akkor olyan művészeket nyert meg az előadáshoz, mint Udvaros Dorottya vagy Kulka János. De itt tűnt fel Szabó Győző, Mucsi Zoltán, vagy Magyar Attila. Valahány fesztiválon elindult, díjat nyert. A nézők, akik látták, nem feledik, akár ültek a hintában, akár nem.

A Bárka Színház Alföldi Róbert rendezésével 2006. december 31-én (igen, pont szilveszter estéjén) mutatta be. Ma már némileg változott a szereplő gárda (olyan nevekkel erősödött, mint Makranczi Zalán vagy Tompos Kátya), az előadás színvonala azoban maradt.

Az elején úgy tűnt lesznek kérdéseim. Miért egy fém medence a színpad, miért van mindenki feketében, miért nem szólalnak meg, amikor szerintem már kellene, és hol van Puck, a helyes kis manócska?

Aztán annak rendje és módja szerint belekerültem az előadás sodrásába. Igaz, már rég óta várom, hogy melyik darabban fog feltűnni az összepréselt műanyag flakonokból álló "csillogó tó", de arra nem gondoltam, hogy az általam leginkább napozásra használt polifoam habszivacs feldarabolása is ilyen élményt nyújt. Tudom, ezek most értelmetlen dolognak hatnak, pusztán a képzeletemre hagyatkozva nekem sem menne. Látni kell, ahogy a fém medence (lehet, hogy van valami hivatalos neve, de én csak így hívom) megtelik a színes, apró darabjaira tépkedett szivacsokkal, miközben egyetlen fénysugár világítja meg, és a zene hatására úgy érzi az ember, hogy sosem fogy el a magasból hulló kellék.

Igen, Alföldit ismerni kell. Nála Puck nem egy helyes manócska, hanem az élet rejtelmeiben jártas, a tudás feneketlen kútjába merülő, onnan mindent begyűjtő, bölcs ember. Szelíd mosollyal és életszeretettel néz mindarra, ami ellen mi küzködünk. Lázár Kati egy másfajta Puck, mint amit első olvasás után elképzel magának az ember. Majd feleszmélünk, hogy "jééé, igen, ilyen is lehet".

Demetrius, Hermina, Lysander és Heléna kapcsolatába sem láttam bele eddig egyszer sem, hogy civódásaiknak gruppenszex lesz a vége (noha 16 éven aluliak számára nem ajánlott a darab, azért megnyugtatok mindenkit a csoportos szex beteljesülése elmarad). Mint ahogy az átvarázsolt Zuboly-szamárra sem hittem, hogy egy órási mű hímvesszőtől lesz a szexualitás jelképe. Az külön hab a tortán, mikor Titánia a szó szexuális értelmében elkezd fuvolázni a "szerszámon".

A mű világát a Royal Shakespeare Company produkciója a cirkusz világával azonosította: szemfényvesztők, bohócok, artisták népesítették be a porondot, a tündérvilág trapézokon lengett, Titánia és Zuboly násza pedig strucctollas varietészámként teljesedett be. Mindez az 1970-es években. 2007-ben nincs se trapéz, se strucctoll, se bohóc.

A Bárka a Szentivánéji álommal indult 1996-ban és tíz év elteltével Alföldi vette a bátorságot, és újra megrendezte, ahogy ő fogalmazott: "Nem azért, hogy "versenyezzek", hanem mert gondolok róla valamit. Egyszer már próbálkoztam vele, de akkor ott, Szegeden nem tudtam megvalósítani, amit terveztem, valahogy folklorisztikusabb, "szélesvásznúbb" lett, mint szerettem volna. Az érdekel, ami ezt a darabot élteti, vagyis a varázslás, a misztikum, hogyan mutatható meg a hétköznapi élet természetes részeként. Ezt mostanában szerintem csak a romák között találhatjuk meg. Azt az életet, ami egyszerre vérbő, sűrű és naturális, ugyanakkor elemelt és fantáziával teli. Ennek az egésznek a középpontja-kulcsfigurája Puck, akinek az átjárás természetes, mert számára valóság és álom egy és ugyanaz. Mindenkire úgy néz, ahogy kell, bölcsességébe minden belefér: mese, vágy, durva realitás..."

Alföldi egyébként nem először kerül közelebbi kapcsolatba Shakespeare-rel, színpadra állította már a Rómeó és Júliát, A velencei kalmárt, a Machbethet, a Makrancos Katát és A vihart, sőt, a Szegedi Nemzeti Színházban a Szentivánéji álmot is.

Bárka Színház bejárata, kellemes, tavaszi éjszaka. Szinte bántó visszazuhanni a metróaluljáró valóságába. Mintha Puck varázslata ott maradt volna az athéni erdőben. Vagy maga Shakespeare akarta így?