Kezdjük a feleséggel
Rosemarie tudott a pincéről. Jobban mondva a pincerendszerről, azzal három nagy helyiséggel. Nehéz is lett volna nem tudnia róla, legalább hat évig építette Fritzl, aki rendszerint reggel kilenckor ment le a pincéjébe, sőt gyakran az egész éjszakát ott töltötte azzal az indokkal, hogy az új gépei vázlatait készíti. Kicsit érthetetlen, hogy ha ennyit dolgozott a férfi, miért nem volt ennek semmi eredménye. Nehéz azt is megérteni, hogy hova vitte azt a rengeteg ételt. Négy embert etetett, itatott és ruházott. Egyszer sem hangzott el kettőjük közt: „Drágám, mégis hova viszed azt a három kiló felvágottat, a zöldségeket, meg a mosóport?”

Rosemarie persze nemcsak ezért tűnik sárosnak. Legelőször a lánya eltűnése után tanúsított közönye róható fel. Hogyhogy nem próbálta rávenni a visszatérésre? Hogyhogy még csak egy telefont sem eresztett meg, amikor a lány gyerekei iskolába mentek, vagy ballagtak? Miért nem érezte úgy, hogy ezekről a dolgokról az anyának is tudni kell? Miért nem érdekelte az, hogy vajon miért nem a szektában nőnek fel a gyerekek?

Nyilván Fritzl kategorikusan kijelentette, hogy a „szektás” lányról szó sem eshet ebben a „tisztességes” házban. Rosemarie ezt elfogadta, mint jó feleség, és bólogatott. Állítólag nem volt ajánlatos ellentmondani neki: „Egy zsarnok volt. Ha mondott valamit, akkor annak úgy kellett lennie, nem tűrt ellentmondást. Magam is féltem tőle, pedig szerencsére nem láttam túl gyakran, de képzelje el, milyen lehetett a testvéremnek, aki együtt élt ezzel a szörnyeteggel"- emlékezett vissza Rosemarie nővére.

Család, barátok
Apropó család. A házaspárnak állítólag hét gyereke volt, ezek közül az egyik volt Elizabeth, akit az amstetteni szörnyeteg a pincébe zárt. Vajon a többi hat, miért nem gondolta, hogy haza kellene hozni a szektából? Tudjuk, mit csinálnak egy ilyen szektában az emberrel: megzavarják, manipulálják, becsapják. A hozzátartozóknak meg kell próbálniuk visszahozni onnan, de legalább azt tudnuk kell, hogy hol van, hiszen történhetnek olyan dolgok, amikor ott kell lenni, nincs mese.
Vagy a lány barátai. Érthetetlen, hogy úgy nyelték le a dolgot, hogy azt se tudták, hova tűnt a lány. Sőt, az egyik barát tudott arról, hogy az apa megerőszakolta a lányt már annak eltűnése előtt is! Mégsem szólt a rendőrségnek!

Albérlő: a tettestárs elmélet
Volt egy férfi, aki 12 évig bérelt lakrészt Fritzléknél. Azt állítja, hogy sokáig látott egy férfit bemenni Fritzl társaságában abba a pincébe. Emellett is volt még néhány gyanús jel: „Fritzl földszinti lakásában éltem négy évig, pontosan a pince fölött. Mindig rettentően magas volt a villanyszámlám, és terveztem, hogy utána nézek az okának. Ezek szerint én álltam a földalatti börtön költségeit. A kutyám, Sam mindig ugatni kezdett a pincelejáratnál, de azt hittük, csak a sétáltatásnak örül ennyire. Már azt is értem, miért nem használhatta senki a kertet: onnan nyílt a pince.” – emlékezett vissza.

Ennyire ostoba lett volna Fritzl? Odahozott egy potenciális lebukatót? Ráadásul a férfi végig hallotta a kopogásokat! Ennyi lehetőséget adott volna saját lebukatására a profi mérnök? Más kérdés persze, hogy a férfi különösen nem gyanakodott. Mégis hogy nem keltette fel a gyanút benne ez a rengeteg jel? Nem zárható ki, hogy nemsokára ő is gyanúsított lesz. Fritzl állítólag figyelmeztette a lakót, hogy a pincét elektronikus kóddal zárta be, neki tilos a közelébe menni, különben felmondja a bérleti szerződést. Ezt hallva még csak gyanúsabb lehetett volna az ügy.

Hatóságok
Fritzl és felesége lett a ház előtt talált gyerekek gyámjai. Az örökbefogadáshoz viszont Ausztriában erkölcsi bizonyítvány kell. Fritzl ilyennel nyilván nem rendelkezett, nem rendelkezhetett, hiszen aktája volt nemi erőszakért (ült is érte). Mégis hogy adhatták a kis gyerekeket egy ilyen embernek? Szabálytalan, törvényellenes, érthetetlen. Ezen a ponton már az osztrák hatóság is bevonódik az ügybe. A felelősség őket is nyomja.

A lelkész tudja, ki a bűnös: a nyugati világ
„Szomorúság, tanácstalanság, gyűlölet – ezek kavarognak most bennünk. És fáj, ha azt halljuk, az amstetteni eset – nyilatkozta a város lelkésze – De ez nem a város esete. Van tettes, aki e szörnyűséget elkövette. Sokkal inkább a nyugati világ esetéről beszélhetünk. A nyugati ember esetéről, aki elveszítette helyét a világban. Most össze kell fognunk, egymásra kell újra találnunk.”

Ausztria bűntudata
Natascha Kampush esete után megint a figyelem középpontjába került Ausztria. Az állam
törlesztendő eddig hatvan ezer eurót adott Elisabethnek az elmaradt családi pótlék miatt. Egyébként is ömlik a pénz a család számára felállított alapba, ahova a politikusok felhívása nyomán további több mint egymillió euró gyűlt össze.

Az ügyvéd: „Egy embert védek.”
Hogy teljes legyen a kép, a Fritzl-t védő ügyvédet sem hagyhatjuk ki. Ő ugyanis egy „embert” véd, továbbá azt is mondta, hogy, ingyen vállalta a férfi védelmét, mert minden olyan bűneset, amelynek pszichológiai okai vannak, érdekes. „Az emberi lélek rendkívül sokoldalú, és mindenkinek lehet egy olyan oldala, amit talán még önmaga sem ismer.” Örömünket fejezzük ki, hogy Mayer ügyvéd úr a hosszú és sikeres pályája után még talált egy ilyen „érdekes” esetet.

Közös a felelősség?
Miután kiszörnyülködtük maguknak, nem árt, ezeken a kérdéseken elgondolkodnunk. Rendben van, hogy van egy pszichopata őrült, aki felépíti a saját torz világát, és csinálná a maga kis játékait. De itt mindenki engedte neki, szemet hunyt fölötte, a hatóságoktól kezdve, a barátnőtől át az anyukáig és a testvérekig, mindenki huszonnégy éven keresztül.
A bűnös már megvan. A felelősség azonban – bármilyen kényelmetlen ezzel szembenézni- nemcsak az övé. Már a bérlő kutyája is ugatott.