Tipikus magyar: sokszor halljuk mostanában ezt a kifejezést. Persze, biztosan léteznek tipikus svéd vagy tipikus üzbég tulajdonságok is, de mi most maradjunk csak a saját portánkon. Mik a tipikusan magyar jelenségek? Egyesek szerint az irigység - lásd a mostanában igen népszerű APEH-es egymást feljelentgetés, mint a régi „szép” időkben -, a butaság, a bunkóság, az alkalmatlan politikai elit, az alacsony bérek, a magas adó, a birkaság - amiért próbálkozásaink ellenére nem tudunk ledobni magunkról egy számunkra előnytelen rendszert, csak haladunk vele együtt tovább -, a csőcselék, a randalírozás, a panaszkodás, a kritizálás. És az is tipikus, hogy ezekre minden esetben magyarok hívják fel az ember figyelmét. A tipikusmagyarozók ezek szerint nem magyarok, avagy csak nem tipikusak? De akkor miért vannak ilyen sokan?

A tipikus asztalnak négy lába van, mert a legtöbb asztalnak annyi van, s ha egy bizonyosnak is annyi van, akkor az egy tipikus asztal. Mégsem hallhattunk eddig asztalokat egymást szidalmazni a lábak száma miatt, hogy „na, ez egy tipikus asztal”! Persze, rossz példa. Az asztalok nem tudnak beszélni. Azt mondják, nem szerencsés oda üríteni, ahol eszünk; modernebb példával élve egy szőke nő szájából furcsán hangzik a „buta szőke kifejezés”, mellyel egy barátnőjét szeretné elmarasztalni. Tehát, mielőtt letipikusmagyarozunk valakit, érdemes egy pár perces - lassabb észjárásúaknak pár napos, illetve éves - kutatást végezni annak megállapítására, nem tartozunk-e véletlenül mi magunk is az említett nemzet tagjai közé. Mert ha igen, e közkedvelt mondat kiejtése egy némileg paradox helyzet kialakulásához vezethet. Ugyanis, ha a tipikus magyar buta/irigy/kritikus, akkor nagy eséllyel maga a beszélő is az, feltéve persze, ha magyarnak tartja magát. S ha az, nincs joga mást elmarasztalni egy olyan rossz tulajdonság miatt, amivel ő maga is bír. Ha pedig nem tipikus magyar ez a kismillió tipikusmagyarozó, értelemszerűen a kisebbséghez tartozik. Akkor viszont alig marad ember a többségben, azaz a tipikus magyarok között, aminek következtében nem is lehetnek többség, s így tipikusak sem. A „ha igazat mond, lefejezik, ha hazudik, felakasztják” tipi… hm, szóval jellegzetes esete.

Pedig lehet ezt másképp is. Egy alkalommal a tömött buszon utaztam. Egymás lábán, illetve aurájában, vagy ha úgy jobban tetszik, intim szférájában álltunk; s mint sejthető, a helyzet senkit sem tett túlzottan boldoggá. Egyszer csak a mellettem álló hölgy így sóhajtott fel: „De sokan vagyunk!” Nem „De sokan vagytok, ti szemét, ostoba birkák, pont akkor kell nektek is felszállni a buszra, amikor én utazom rajta?!” Tehát, nem lehetetlen, hogy kellemetlen helyzetben is használjuk a fejünkben lévő szervet. Nem, nem a szánkat, hogy köpjünk vele. Nem tudom, a tipikusmagyarozók hallottak-e már a „Bagoly mondja a verébnek, hogy nagyfejű” szólásról; illetve értik-e, mit jelent. Természetesen vannak irigy, buta, hisztis satöbbi emberek, kiknek egy része magyar, a másik pedig nem. Amíg nem végeznek reprezentatív kutatást a tekintetben, hogy az egyes nemzetek hány százaléka bír bizonyos rossz tulajdonságokkal - kitöltethetnének pszichológiai tesztet, esetleg vizsgálatokat hajthatnának végre rajtuk: odaadják-e jó szívvel felebarátjuknak hatvanhét almájuk közül az egyiket, el tudják-e mondani kulturáltan negatív véleményüket valamiről, észre tudják-e venni a jó dolgokat is a rosszban vagy csak a rosszakat a jóban -, és nem kapják eredményül, hogy a magyarok arányaiban sokkal többet irigykednek, panaszkodnak, erőszakoskodnak és kritizálnak, mint más országok lakossága; addig várjunk azzal a tipikusmagyarozással.

Biztosan nehéz lesz, hiszen imádjuk a címkéket, és előszeretettel lobogtatjuk azokat például az egyes etnikai, vallási kisebbségek tagjainak megpillantása - neadjisten, ballépése - esetén. A zsidózás és a tipikusmagyarozás között viszont az a különbség, hogy mindkettő szemét dolog, de az utóbbi még ciki is. A sztereotípiák egy részének semmi alapja; a skótok fukarsága például az ellenséges angolok rosszindulatú agyszüleménye, olasz ismerősöm bevallása szerint pedig kevés olyan embert látott saját hazájában, aki leverte volna az összes környezetében lévő tárgyat, miközben beszélt. Persze, ha valóban elvégeznék azt a bizonyos, az előző bekezdésben említett pszichológiai kísérletet, és bebizonyosodna, hogy irigyebbek vagyunk, mint más nemzetek; nevezhetnék tipikus magyarnak azt, aki nem ad almát. Az olaszok, a svédek, a zuluk, bárki. De mi ne szóljuk már le saját magunkat. Vagy változtassunk állampolgárságot meg lakhelyet, és akkor végre hitelesen tipikusmagyarozhatunk. Ha pedig ez nem megy, de úgy érezzük, e kifejezés nélkül nem tudjuk elképzelni az életünket, használjuk csak nyugodtan - a gulyáslevesre vagy a matyó hímzésre.