Mindent vissza! Vagy mégsem?

Az első kárpótlási hullám Magyarországon 1990. és 1994. között zajlott, amikor a kommunizmus alatt megváltozott tulajdonjogi viszonyok részleges visszaállítására tett kísérletet az Antall-kormány. Az 1990. őszén kiadott Nemzeti megújhodási programot azonban hosszas koalíciós viták előzték meg. Az FKGP ugyanis reprivatizációt szorgalmazott, vagyis, hogy az előző rendszer minden áldozata kapja vissza az államosított tulajdonokat változatlan formában, azonban az MDF és a KDNP a piaci privatizációt támogatta. Végül ez a nézőpont érvényesült a kormányprogramban is, amely szerint: „A kormány a korábbi tulajdonok természetbeni visszaadását általában nem támogatja. A termőföld esetében az alkotmányjogi vizsgálódások alapján lehet dönteni az eredeti (1947-es) tulajdoni állapotokat is figyelembe vevő tulajdon jogi rendezéséről. Cél a polgárok földmagántulajdonára épülő gazdálkodás, valamint a magángazdák szövetkezésére épülő agrárgazdaság megteremtése. A földreform során mindenekelőtt a mezőgazdasági tevékenységgel és földműveléssel foglalkozó falusi rétegeket kell földhöz juttatni. A kormány a tulajdonok (gyárak, üzemek, boltok, műhelyek) természetbeni visszaadása (reprivatizálása) helyett kártalanítást ajánl. A kártalanítás csak részleges lehet a felhalmozott nemzeti közterhek (külföldi adósság, belső adósság, torz gazdasági szerkezet) miatt. Olyan értékpapír formájában kifejezett kártalanítást javasol a program, amely új tulajdon vásárlására fordítható. A privatizáció a megtakarítások mozgósításával, a hazai befektetések ösztönzésével a belső túlkeresletet is mérsékli, így a kormány inflációellenes politikájának is fontos eleme.”

A kisgazdák ragaszkodtak ahhoz, hogy a földtulajdon más megítélés alá essen, mint az elkobzott ingatlanok (műhelyek, épületek, boltok stb.), és a földet ténylegesen szolgáltassák vissza eredeti, természetes formájában a korábbi tulajdonosoknak. Az Alkotmánybíróság állásfoglalása értelmében ugyanakkor nem lehet a földet, mint tulajdonformát pozitívan diszkriminálni, így ennek figyelembevételével született meg végül 1991. július 11-én a XXV., ún. kárpótlási törvényt, amely hatályba is lépett. A törvény az állampolgárok tulajdonában az állam által 1948. június 8-át követően igazságtalanul okozott károk kárpótlásáról gondoskodott. Ezt követte az ugyanilyen elvekre épülő 1992. évi XXIV. tv. az 1939. május {II-692.} 1. és 1948. június 8. között okozott károkról, valamint az 1992. évi XXXII. tv. az életüktől vagy szabadságuktól politikai okokból jogtalanul megfosztottak kárpótlásáról.



A kárpótlási folyamat kárpótlási jegyek kibocsátásával valósult meg, amelyek tulajdonképpen állammal szembeni követeléseket megtestesítő értékpapírok voltak. Be lehetett váltani ezeket privatizálásra kerülő állami vagyonra, önkormányzati lakásra, földalapra vagy életjáradékra is. A kárpótoltak többsége idős, gyakran külföldön élő ember volt, akik nem kívántak részt venni az állami vagyon magánosításában, hanem inkább a szabadpiacon, majd később a tőzsdén készpénzre váltották inkább értékpapírjukat. A kárpótlási jegyeket így azok a befektetők vásárolhatták fel, akik ténylegesen részt kívántak venni a privatizációban; ők a másodlagos kárpótlásijegy-tulajdonosoknak. Nekik köszönhetően a kárpótlás fontos része lett a rendszerváltás utáni magánosításnak, és elterjesztette a befektetői szokásokat is, vagyis jelentősen hozzájárult a piacgazdaságra való átálláshoz.

Mennyit ér egy emberélet?

A vagyoni kárpótlás révén a termőföldek 30 százaléka került magánkézbe, és a folyamat mára gyakorlatilag lezárult. 2006. december 31-ig már csak a jogerősen megítélt személyi kárpótlás után, különeljárásban volt visszaigényelhető az elkobozott vagyon. Személyi kárpótlásra ugyanakkor eddig a dátumig lehetőség nyílt. Ám ez már egy új törvény értelmében vált lehetségessé, hiszen a személyi kárpótlások procedúrája még az Antall-kormány idején indult el. Az 1992. évi XXXII. törvény az 1939. márciusa és 1989. október 23-a közti időszak sérelmeinek kárpótlását tűzte célul, ideértve elsősorban az emberi élet elvesztése és a szabadság elvonása formájában megnyilvánult jogsértéseket. Ez a jogszabály azonban a magyar hatóságok közreműködésével elkövetett életellenes cselekmények után kárpótolta volna az áldozatokat, így például kimaradtak a holokauszt következtében elhunytak családtagjai. A MaZsiHisz lobbijával a Horn-kormány változtatott a törvényen. Jelentősen bővítette a kárpótlásra jogosultak körét az 1997. évi XXIX. rendelkezés, elsősorban azzal, hogy az élet elvesztéséért járó kárpótlást kiterjesztette a deportálás vagy kényszermunka alatt elhunytak hozzátartozóira, illetve a magyar hatóság politikai önkénye miatt életüket vesztettekre.

A személyi kárpótlás második jelentős szakasza a 2006. február 13-án megszavazott törvénnyel kezdődött. A jogszabályra azért volt szükség, mert az orosz és a magyar levéltárak iratainak egy része 2006-tól vált kutathatóvá, így újabb jogsértésekre derülhetett fény. Az érintettek szerint ugyanakkor más is meghúzódott a háttérben. „A politikai elitnek vélhetően lelkiismeret-furdalása van, hiszen az ügy 1992 óta húzódik, illetve korábban olyan méltánytalanul alacsony összeget állapítottak meg, hogy sokan el sem indították a procedúrát, kimaradtak a kárpótlásból” - nyilatkozta a Magyar Narancsnak Sessler György, a Munkaszolgálatosok Országos Egyesületének elnöke.

A 2006. december 31-én lezárult kárpótlási lehetőségről Szabó Lajos, a Központi Igazságügyi Hivatal főigazgató-helyettese tájékoztatott. Ahogy mondta, a procedúra során összesen mintegy 97.600 kérelem jutott el hozzájuk. Ezekből például 32 ezer Magyarországról, 14-14 ezer Izraelből és Szerbiából, 17 ezer pedig az Egyesült Államokból és Kanadából érkezett. Tájékoztatása szerint a kárpótlás során 2007. január 1. után 34. 000 határozatot hoztak, melynek során 1,1 milliárd forintot fizettek ki, amit a költségvetés fedezett. Egy meggyilkolt után 400 ezer forint jár, amit a leszármazottak között osztanak szét, akik megválaszthatják a valutanemet. Megközelítően 28 ezer esetben viszont hiánypótlásra kérték fel az igénylőket. A törvény engedékenységére jellemző, hogy a hiánypótlási felhívásnak - külföldiek esetében - 90 napon belül kell eleget tenni, ám ha ez nem történik meg, erre még egyszer felszólítják a hozzájuk fordulókat, amelyben felhívják a figyelmet, hogy akár email-ben, akár telefonon jelezzenek vissza. Ha még erre sem érkezik válasz, akkor utasítanak vissza egy kérelmet.

Végül

Amint az utolsó kérelmek elbírálása is megtörténik, lezárul a rendszerváltás utáni magyar történelem egy sokat vitatott igazságtételi procedúrája. A személyi kártérítések feltehetőleg nagyobb sikerrel végződnek, mint a vagyoni kárpótlások, ám nem helyettesítik az erkölcsi elégtételt. Ez csak akkor valósulhat meg, ha politikai hovatartozástól függetlenül a magyar társadalom szembenéz múltjával, és nem lehet 56-ot ellenforradalomnak, vagy Budapest 1945-ös bevételét egyoldalúan felszabadításnak bélyegezni.