Két kiló boldogságot kérek, lehet kártyával fizetni?

Szvetelszky Zsuzsa, aki pletykakutatóként szerepelt a vitaest programjában, mint kiderült munkája során cégeknek is készít elemzéseket, melyben az egyik leggyakoribb kérdés, amire a cégvezetők kíváncsiak, az a béren túli motiváció mibenléte, azaz, hogy mégis miért dolgoznak az emberek, a fizetésükön kívül? Szvetelszky a közösségi élményben, a társainkkal közösen véghez vittekben találta meg a választ, azaz nem csak a folyószámlánkra utalt összeg, hanem a közös felfedezés és a közös megértés élménye az, amire az ember törekszik.



„Szilágyi Ákoshoz kapcsolódva, aki a kétszemélyes családról beszélt, az a rossz vagy jó hírem van – értékeljük elfogulatlanul –, hogy van egyszemélyes család is. A humánetológia egytagú csoportnak nevezi ezt a felállást, nagyon szereti a másikat, azaz önmagát, ami pénzt keres, az elég sok, ebből dédelgeti önmagát, figyel magára. Már-már több családra fordított energiával koncentrál önmagára, és látja el magát minden földi jóval. Azt is mondják, hogy ezek az emberek már nem a nagy Őt, hanem a nagy Ént keresik, hogy megtalálják-e azt nem igazán tudjuk, de a folyamat, amit jeleznek, arra utal, hogy valami a társadalomban átalakul. Itt kanyarodnék be a plázába, mert a plázában és a médiában is gondoskodnak arról, hogy ne a társainkra figyeljünk. Egész konkrétan arra, hogy ne a családtagjainkra, barátainkra és ismerőseinkre figyeljünk, mert ha mi azt tesszük, akkor nem igazán tudunk beleadni abba a dologba, amit fogyasztásnak nevezünk. Tehát azt állítom, hogy van egy olyan boldogságszerzésnek álcázott közösségi folyamat, amit vásárlásnak vagy fogyasztásnak nevezünk és ennek az a csapdája, hogy itt nem csak a pénzünket veszik el. Konkrétan az is fogyaszt, akinek nincs, mondjuk plazmatévét vesz hitelre kamatmentesen. Ez csak az első szintű csapda, hogy pénzt kell adni azért, ami majd bennünket boldoggá tesz. Nagyobb probléma, hogy az időnket veszi el. Micsoda gyilkos folyamat az, amikor az ember megpróbálja megvenni a legjobb csempét, vagy a legjobb cipőt, vagy a legjobb fogkefét és utánanéz, összehasonlít, mérlegel, optimalizál. Őrült időket tölt el azzal, hogy minden szempontot érvényesítsen és a cél csak icipicivel jobb, mint azé az emberé, mint aki megpróbálta a lehető legközelebb, a lehető legolcsóbb terméket beszerezni. Ez a második csapda, amikor az időnket veszik el, mert ez a legszűkösebb erőforrás. Nem fogjuk tudni visszaszerezni az időnket, amit a szeretteinknek adhatnánk. A következő a figyelem, tehát az időn túl még a figyelmünket is elveszik, és olyan tárgyak megszerzésére fordítjuk a figyelmünket, ami helyett más, sokkal fontosabb kérdésekkel kellene foglalkozni. Én nagyon ambivalensen élem meg a fogyasztást, mert gyűlölöm is, meg persze boldoggá is tesz. A boldogságot én nem kék madárnak tartom, ami repül valahol, hanem egy kék itt és mostnak. Mindig jelen van valamilyen formában és tanulnunk kell azt, hogy éppen milyen részét fedezzük fel magunkban.”

„Én azóta tyúknak vallom magamat”

Karátson visszatért még Setétpatakra, de elébb megjárta a poklot , s ott újabb érveket talált arra, hogyan termeti meg a modern világ magát az al-világot a földön: „Nemrég láttam a Mi etetjük a világot című dokumentumfilmet, ami a paradicsom- és a tyúkgyártásról is szólt. Én, azóta boldogságról még csak nem is álmodozom ebben az életben. Én azóta nagyon szégyellem magam, hogy ember vagyok, nem is értem hogy merek itt, önök előtt ülni. Én azóta tyúknak vallom magam. Ennél iszonyúbbat én még nem láttam, mint egy tyúkgyár. Ez mindennek a cáfolata, amiben az ember hisz. Ez a vég. Egy buddhista költő írta, hogy >>nem kerülök én a pokolba, a pokol itt van ahol élek<<. Én boldog vegetáriánus vagyok, de tojást szoktam enni. Tudtam, hogy az is ilyen helyen készül, csak igyekeztem elfelejteni. Nemrég megtudtam, hogy figyelni kell a pecsétet rajta, ha az hármas, akkor ilyen auschwitzi tojás, a tyúk meg se tud mozdulni. Ha kettes akkor egy kicsit már tud mozogni, az egyes állítólag az jó, de az igazi az, amelyiken nincs pecsét, csak az jogellenes, de legalább egy élő tyúkból jön. A setétpatakiak is – akik kemény munkát végeznek – levágják a disznót, a tyúkot, mindent levágnak a birkát is, aztán megeszik, de addig azért azok többé-kevesbé jó életet élnek. A tehéntartásról nem is beszélek, azok a szabadelvű tehéntartás csimborasszói, kószálnak a hegyekben este meg vagy lejönnek vagy nem. A disznóknak ott se olyan túl jó, de ahhoz képest, amilyen civilizációban mi élünk… Az ottani tyúknak legalább van egy kis esélye arra, hogy az ölyv elvigye, ugye az is egy kaland. Én vállalnám! Inkább, mint hogy egy olyan tyúk legyek, ami ott ül, mozogni nem tud és várja, hogy egy fémkorong elvágja a nyakát. Én azt mondtam, miután láttam ezt a filmet, hogy egy dolgot tehetünk: szerzetesrendet alapítunk, kolostorba vonulunk, és onnantól éjt nappallá téve csak imádkozunk és tüntetünk, mert ezt nem lehet kibírni.