50 éve halt meg Juan Ramón Jiménez

Jómódú családban született Moguerben 1881. december 24-én. A jezsuitáknál tanult, majd a sevillai egyetemen jogi karára iratkozott be, de stúdiumai mellett (helyett) festészettel, írással és zenehallgatással töltötte idejét. Első költeményeiben még fellelhető bizonyos társadalmi érdeklődés, az elesettekkel való szolidaritás, a századfordulóra azonban teljesen az impresszionizmus bűvkörébe került, Verlaine-re emlékeztető légies ritmusú és nosztalgikus költeményeket írt. A néhol kissé keresettnek ható posztromantikus magatartás jelei első kötetei külalakján is fellelhetők, az Almas de violeta (Ibolyalelkek) és a Ninfeas (Tavirózsák) című könyveit lila és zöld színekkel nyomtatták.

Elhagyva az egyetemet csak az írásnak szentelte magát, verseit sorra közölték a különböző orgánumok. Hamarosan Madridba hívták az ifjú költőt, aki az irodalmi körök kedvence lett, s részt vett a Helios és a Renacimiento című lapok létrehozásában. 1900-ban meghalt édesapja, s a gyász miatt olyan súlyos depresszióba esett, hogy Franciaországban kellett kezeltetnie magát. A gyógyulást a munka jelentette számára, sorra jelentek meg kötetei, olykor évente kettő is. E költemények legfőbb ihletője szülőföldje, az andalúziai táj és lelkivilág sajátos szépsége volt. 1905 és 1911 között Moguerben élt, s szorgalmasan dolgozott Platero meg én című, prózában írt lírai naplóján, alcíme szerint andalúz elégiáján, amelynek főhőse egy emberi tulajdonságokkal felruházott szamár.

1912-ben ismét visszatért Madridba, ahol többnyire az egyetemi diákszállón élt, s a versírás mellett fordítással foglalkozott, angolul, franciául és németül is kiválóan beszélt. Egy Tagore-fordítás kapcsán ismerte meg Zenobia Camprubi Aymar költőnőt, akit később feleségül is vett.

A tízes évek végétől kezdve költészete új fordulatot vett, egyre tudatosabbá váló poétikájának alapelve az egyszerűségre való törekvés lett. Ez az egyszerűség egyben egy elvont, minden sallangtól, minden mellékes körülménytől megtisztított, "meztelen" szépség elérésének eszményét, s ezáltal a teljességre való törekvést is jelentette. E szellemben születtek igen népszerűvé váló kötetei, az Estio (Nyár), Eternidades (Örökkévalóságok), Piedra y cielo (Kő és ég).

A spanyol polgárháború kitörésekor a köztársasági kormány Kubába küldte kultúrattasénak. Nem is tért haza, egy ideig az Egyesült Államokban élt, különböző egyetemeken tartott előadásokat, majd 1951-ben feleségével együtt a Puerto Ricó-i San Juanban telepedett le.

1956-ban megkapta az irodalmi Nobel-díjat "lírájáért, amely a magas rendű szellemiség és a tiszta művészet példája spanyol nyelven". Ugyanebben az évben meghalt szeretett felesége, s a költő a veszteséget nem tudta kiheverni, két évvel később, 1958. május 29-én ő is befejezte földi pályáját.