A környékbeliek tehát már felfedezték maguknak a vidéket munkafronton is, a nyári alkalmazottak a környékről jönnek már, nem az ország másik végéből. Pedig pár éve még Debrecen környéki tanárok is adták a lángost-palacsintát.



A szezon (öt-hat hétnyi időszak összesen) még érezhetően messzebb van: bár a strandon már vannak (a vízben is szép számmal), még akad hely – ez máskor nem jellemző, egy gombostűért a zsebbe nyúlni sem egyszerű, nemhogy leejteni azt. Az idill a szokásos: napozó, fürdőző fiatalok mindenfelé – az idősebb korosztály valószínűleg otthon piheg a hőségben.

Addig költsd a pénzed...

A Balatonnál az ember három dolgot csinál – foglaljuk össze: eszik, értelmetlen hülyeségeket vesz és olykor olvas. Utóbbira még nem készült fel a parti infrastruktúra: áll ugyan egy újságosbódé a strand mellett, de zárva van még – a Bildet sem tudjuk megvenni, pedig nagydarab falragaszok hirdetik a német bulvárt. Az ételfélék tényleg megfizethetőek a nagy átlaghoz képest (ezerért egy menü a vízparton nehezen kritizálható), de a biszbaszvonal gyengélkedik (esetleg a vásárlói ízlésünk javul): egy boltot találunk mindössze, ahol a szalmakalapot, bikinit, matchboxot és csontkukacot (és persze horgásznapijegyet) együtt árulják, de a klasszikus giccsnek nyoma sincs: a mélypont egy hűtőmágnesre applikált aprócska köcsög. Sehol egy kínai lézerpointer, vagy fröccsöntött kecskekörmökből összetákolt Tihany-makett.

Árulnak viszont fagyit: két adagot (összesen hét gombóc) édestölcsérrel megúszunk hétszázhúsz forintból – lassan kezdjük levetkőzni ősi Balaton-ellenes előítéleteinket. Ahogy persze a helyiek szerint is ideje: az a part már nem az a part, amihez képest a bulvármédia Horvátországot hozta ki nyerőnek.

Fejlesztenek, szolgáltatnak – és erre egyre többen kezdenek rájönni erre. Pálmák is állnak a parton (ne vitatkozzunk esztétikai értékükről inkább): hamarost megint ez lesz nekünk a Riviéra.