Márkus László 80 éves lenne

Szülei válása után anyjával élt Pesten. A nyilas uralom alatt tizenkétszer hajtották őket a Duna felé, s bár mindannyiszor "megúszták", az élmény Márkusnak haláláig rémálma maradt.

1945. december 21-én lépett először a világot jelentő deszkákra. A színészmesterséget Lehotay Árpádtól kezdte tanulni Szegeden, majd 1951-ben elvégezte a Színház- és Filmművészeti Főiskolát. Vizsgaszerepét nem játszhatta el, mert a bemutató előtt kitelepítették a Békés megyei Okányba apja miatt, akivel nem lakott együtt, de aki fakereskedő-malomtulajdonosként a rendszer ellenségének minősült. Márkus érdekében a nagyhatalmú Major Tamás lépett közbe, s kapcsolatait mozgósítva néhány nap elteltével hazamenekítette.

A Debreceni Csokonai Színház színpadára már sokoldalú művészként robbant be. Ismeretlen kezdőként alig különbözött a befutott Kossuth-díjastól, mestersége szakmai eszközeinek kezdettől birtokában volt. 1957-ben lett tagja a Madách Színház társulatának, a színházhoz haláláig hűséges maradt. Itt alakított főszerepet a Moliére-sorozat minden darabjában (Tartuffe, A fösvény, Mizantróp), játszott Shakespeare-t (Claudiust a Hamletben), Csehovot (Piscsiket a Cseresznyéskertben) és G. B. Shaw-t (Pickering ezredest a Pygmalionban).

Pályafutása csúcspontját a Molnár Ferenc-vígjátékok jelentették. Páratlan aktivitással, elegáns könnyedséggel, vérbő humorral és bravúros beszédtechnikával alakította a dolgokat irányítani tudó Nagy Játékosokat. Mesteri volt mint Nelson az Egy, kettő, háromban (egy óra húsz percig volt jelen egyfolytában a színpadon), avagy a Játék a kastélyban Turaijaként. A munkában szigorú volt önmagához, a szöveg, a szerep már a rendelkező próbán a fejében volt.

Számos karaktert formált meg filmeken, emlékezetes a Meztelen diplomata főszerepe és Az ötödik pecsétben nyújtott alakítása. Szívesen énekelt sanzonokat, operetteket (két lemeze is megjelent), gyakran lépett fel a rádió, televízió kabaréműsoraiban, sőt két népszerű rajzfilmfigura, Béni és Kukori is az ő hangján szólalt meg. Nem válogatott a szerepek között, imádott játszani. S nemcsak a színpadon, az életben is: úgy öltözött, úgy viselkedett, hogy magára vonja az emberek figyelmét. Sztárallűrként gyűjtötte a parfümöket és az öltönyöket.

Háromszor kapta meg a Jászai Mari-díjat (1956, 1963, 1972), a Kossuth-díjat viszonylag megkésve vehette át 1983-ban. Akkor már nagybeteg volt, nem is tudott igazán örülni az elismerésnek. Vészesen lefogyott, de szenvedélyesen szeretett élni, s ez átmeneti gyógyulást hozott, három bemutatóra még visszatért a színpadra.

1985. december 30-án az újévet köszöntő műsor főpróbáján lett rosszul a Kongresszusi Központban, s röviddel ezután szíve felmondta a szolgálatot.