Nagy Imre miniszterelnök és Maléter Pál honvédelmi miniszter volt az, aki nem kért kegyelmet, megbánást a többieken kívül Maléter Pál is mutatott, aki a tárgyalás legutolsó napján, vasárnap végül mégis kegyelemért folyamodik.
Nagy Imre mintegy kétperces beszédében azt hangsúlyozta, hogy bűnperében "sajnálatosan elmaradt a bizonyításkiegészítés és csak a vád tanúit hallgatták meg". Megemlítette, hogy a vádbeszédben nem az objektív tényeket ismertették, ugyanakkor a bíróság joghatóságát mintegy megkérdőjelezve kijelentette: "Sorsomat a nemzet kezébe teszem, (...) védelmemre semmit felhozni nem kívánok, várom az igazságos ítéletet".
Donáth Ferenc másodrendű vádlott a felvétel tanúsága szerint azt mondta: "szándékaim és célzatom ellenére járultam hozzá annak a rendszernek a megrendüléséhez, amelyért korábban majd negyedszázadon keresztül a munkásmozgalomban harcoltam".
Megjegyezte, hogy a Rákosi-féle vezetés hibáit elvakultan ítélte meg, másrészt elismerte, hogy "soviniszta, nacionalista uszítás hatása alá került", a Nagy Imre által vallott elveket pedig a szocializmus reformjával kapcsolatban elvetette.
Azt viszont elismerte, hogy 1956-ban a reformok pártján állt, amivel a Nagy Imre-kör céljával ellentétes hatást értek el. Külön kitért a Nagy Imréénél hosszabb - mintegy ötperces - beszédében, hogy megköveti a meggyilkolt szovjet katonák és magyar kommunisták emlékét, akit megöltek az események során.
A harmadrendű vádlott, Gimes Miklós, aki Nagy Imre sajtófőnöke volt, kijelentette: "soha nem volt olyan elképzelésem, tervem vagy szándékom, amely tudatosan a népi demokratikus államrend, az épülő szocializmus megdöntésére irányult volna". Két percbe tömörített gondolataiban elismerte, hogy 1955-től az akkori pártvezetést kritizálta, amivel "egy szörnyű gyilkos ellenforradalom felidézésének részesévé vált". Az Október huszonharmadika című újságot, amit ő szerkesztett, "tébolyult illegális lapnak" nevezte, amivel a legitim Kádár-kormány ellen fordult.
Tildy Zoltán, mint negyedrendű vádlott, szintén kétperces beszédében azt mondta: "akaratomon kívül kerültem bele ebbe az óriási áradatba (...) betegségem, öregségem miatt, tájékozatlanságom miatt". Egyúttal arra az álláspontra helyezkedett hogy államminiszterként több hibát is elkövetett, többek között akkor, amikor a Varsói Szerződésből való kilépést támogatta.
Elérzékenyülve, az utolsó mondatában arra kérte a bíróságot, hogy találkozhasson több mint egy éve nem látott családjával.
Maléter Pál ötödrendű vádlottként kifejtette: azt hitte egészen a tanúvallomások megkezdéséig, hogy "amit tett, helyes volt". Saját bevallása szerint igazából Szántó Zoltán koronatanú győzte meg arról, hogy Magyarországon 1956-ban ellenforradalom zajlott. Mint mondta: "ha én ezekről tudok, vagy védem a laktanyát tovább a felkelőkkel szemben, vagy felmegyek a parancsnokságra, de a parlamentbe a lábamat be nem teszem".
A volt honvédelmi miniszter azonban négyperces beszédében a zendülés és kémkedés bűntettét továbbra sem ismerte el. Utolsó mondatában felvállalta a bűnbak szerepét, amikor azt mondta, hogy "szocialista bíróság előtt állok, szigorú ítéletüket kérem".
Kopácsi Sándor, a nemzetőrség helyettes parancsnoka öt percen át tartó beszédében többször küzdött sírógörccsel. Elfúló hangon tért ki a pénteki bírósági tárgyaláson levetített (a vádlottakat lelkileg megtörni szándékozó, az 56-os eseményeket propagandisztikus céllal bemutató) filmre, ami meggyőzte őt arról, hogy a rossz oldalon állt. Azt is megemlítette, hogy csapatai olyan szovjet katonákat lőttek ki tankjukból, akik másnap szereltek volna le. Vállalta a felelősséget a többi katonatisztért is, akiket már akkor más perbe fogott a Kádár-rezsim, egyúttal kérte, hogy ne a legsúlyosabb ítéletet mérjék ki rá.
A kilencedrendű vádlott, Jánosi Ferenc az utolsó szó jogán mondott háromperces beszédében arra hivatkozott, hogy túlságosan Nagy Imre hatása alá került, aki az apósa volt. Mintegy fokozva saját bűnösségét, megemlítette, hogy ő is hatott Nagy Imre munkásságára, amiért felelősséget érzett.
A leghosszabb beszédet Vásárhelyi Miklós újságíró mondta a per utolsó vádlottjaként, aki arra mutatott rá, hogy egy táborba került a szocializmus ellenségeivel már a forradalom kitörése előtt. Ugyanakkor azt is hangsúlyozta, hogy céljai jobbító szándékúak voltak, mert "a párt becsületét, tekintélyét, befolyását akarta növelni". Mintegy hat percig tartó beszédében tévedésnek vallotta, hogy azt hitte magáról: ahhoz a körhöz tartozik, akik egyedül képesek megreformálni a pártot, sőt ezzel kapcsolatban továbbment, amikor azt mondta, "ilyen körülmények között csak a bűn útjára kerülhettem".
