Elnémított hangok emléke

A náci "kultúrpolitikából" ismertebb vonatkozás a könyvégetés vagy az Elfajzott művészet címen a 20. század festőóriásainak műveiből rendezett "leleplező" kiállítás, a "nem árja zene" sorsa a Harmadik Birodalomban valamivel kevésbé.


A Verstummte Stimmen - elnémított hangok - címmel megrendezett kiállítás azt idézi fel, hogy miként száműzte a náci birodalom az operaszínpadokról a zsidó származású művészeket: kik szervezték a hajszát, kik voltak az áldozatok, kik profitáltak belőle. A Soa több millió halottja mellett ezt a történetet eddig így összefogva nem mondták el - bár a kultúra szempontjából ez is igazi dráma. Ráadásul fenyegető előjátékként előzte meg Hitler "végső megoldását", előbb a szellemet hamvasztották el a nácik könyvmáglyákon és fellépési tilalmakkal, aztán jött Auschwitz.

A látogató magyar zenei nagyságokat is talál a képekben, hangokban, szövegben felidézett 44 művész között, Alpár Gittától a bécsi operaszínpadon Rosette Andayként szereplő Anday Piroskán és sok más magyar földön született és tanult zenészen át Ábrahám Pálig.

A Neue Synagoge csendes termeiben a pannókon a látogató elé tárul az egész történet: ezek a művészek a bécsi klasszikus zenei örökség és az egész német zenei kultúra hordozói, kiemelkedő képviselői voltak - de mert nem voltak "árják", Hitler hatalomra jutása, 1933 után nem tolmácsolhatták többé az "árja szerzők" műveit.

Csak néhány név a többiek közül: Lotte Schöne, Magda Spiegel, Carl Ebert, Friedrich Schorr, Herbert Janssen, Lotte Lehmann, Richard Tauber, Elisabeth Schumann, Delia Reinhardt, Kurt Salnik, Egon Pollak, vagy a karmesterek sorában Bruno Walter, Otto Klemperer, Fritz Busch, a zeneszerzők között Kurt Weill, Oscar Strauss, Erich Wolfgang Korngold, Paul Hindemith, Arnold Schönberg, Viktor Ullmann. Mindtől éppen a hitlerizmus, illetve a náci kultúrpolitika vette el fokozatosan azt, amire büszkék voltak, az utóbbitól, aki még a theresienstadti koncentrációs táborban is gyönyörű operákat komponált, az életét is.

Göbbels már 1933-ban eltiltotta őket a német közönségtől, elbocsátották őket a színházakból, zenekarokból, operai társulatokból. Mivel a náci vezetés ekkor még nem a "végső megoldásban" gondolkodott, előbb a zsidó művészeti szövetség, a Kulturbund rendezvényeire korlátozta szerepléseiket, majd külön szervet hozott létre annak ellenőrzésére, hogy a ezek a művészek ne tolmácsolhassák az "árja" Bach, Ha:ndel, Mozart vagy Wagner műveit, aztán végleg megvont minden fellépési lehetőséget.

Sokaknak hírnevük és anyagi helyzetük bizonyos védettséget biztosított, és időben felismerve a nácizmus igazi természetét, biztonságosabb országba tudtak emigrálni - "csak" éppen a világhír csúcsáról hontalanságba, az üldözött helyzetébe lökték őket. Volt, aki talpra tudott állni a háború után és folytatta pályáját, akadt, aki sohasem tudta túltenni magát a megaláztatásokon és a megpróbáltatásokon - és volt, aki meg sem érte a háború végét.

Álljon itt három példa a megannyi hasonló, szomorúan párhuzamos életrajz közül.
Az 1891-ben született bársonyos hangú Richard Taubernek, "az évszázad tenorjának" a nácik sohasem tudták megbocsátani, hogy - zsidó létére - korábban a német költőfejedelem Goethe szerepét alakította egy daljátékban. 1933 elején még egy Lehár-operettben dalolt az élet szépségéről, nem sokkal később, amikor a felheccelt tömeg a zsidók eltávolítását követelte a színpadról, Bécsbe menekült, majd mielőtt még Ausztriát is bekebelezte volna a Birodalom, Londonba emigrált. A háborút kevéssel túlélte, de komoly szerepre már nem volt alkalma.

Alpár Gitta Richard Tauber partnere volt Lehár operettjében. Az énekesnő 1900-ban Budapesten született egy zsidó kántor lányaként, Berlinben óriási zenés és filmsikereket aratott. 1933-ben azonnal vonatra ült, Budapestre utazott, majd Bécsben folytatta zenei és filmes pályáját, de házassága egy német művésszel felbomlott. 1939-es amerikai turnéjáról többé nem tért vissza Európába, az óceánon túl pedig már csak kisebb szerepeket kapott (igaz, egyszer Marlene Dietrich oldalán).
Ábrahám Pál, számtalan operettsiker szerzője fénykorában az előkelő berlini Fasanenstrassen vásárolt villát - aztán egy évtizeden át menekült a nácik elől. Előbb Ausztriába, az 1938-as Anschluss nyomán pedig Párizsba, majd amikor üldözői Franciaországot is elfoglalták, Kubába hajózott, majd onnan New Yorkba ment. Itt tört rá az a depresszió, amelyből, bár Európába még visszatért, 1960-ban bekövetkezett haláláig többé nem gyógyult ki teljesen.

Az Új Zsinagóga kiállítása nem áll meg az egyéni sorsoknál: bemutatja a náci kultúrpolitika korifeusait és fajgyűlölő ideológiájukat, és arról sem hallgat, hogy akadtak neves, ma is sokat játszott zenészek, akik saját pályájuk egyengetésére használták ki társaik balsorsát.
Kiegészítő rendezvények, előadások kísérik a múltidézést, ezek egyike Szabó István Szembesítés című filmje. A kiállítás anyaga interneten, könyvben és lemezen is rendelkezésre áll - az utóbbi album, amely négy cd-n 21 énekes áriáit tartalmazza, nemcsak kultúrtörténeti emlék, hanem igazi zenei csemege. Richard Tauber többek között a Don Giovanniból, Alpár Gitta a Varázsfuvolából is énekel áriát.

A sorsukat megtörhették, de egy rossz korban eltiltott hangjuk azóta is, újra és újra gyönyörködteti