Évfordulót ünnepel a forró drót

A nukleáris fegyverek korszakába lépve a szovjet vezetés már 1954-ben biztonsági garanciákat javasolt a hirtelen támadások megindításának elkerülésére. A "szabad világ" csak négy évvel később reagált az ötletre, akkor is csak ímmel-ámmal, egy eredmények nélkül záruló konferencia összehívásával. Az események a "13 napos idegháború", vagyis a kubai rakétaválság után kaptak nagyobb lendületet: a krízis idején 12 órába telt, mire Hruscsov 3000 szavas üzenete eljutott Washingtonba, és dekódolták. Mire a Kennedy-stáb választolt, újabb haragos üzenet indult el a Kremlből.

A két szuperhatalom az egyre forróbbá váló hidegháborúban ezután kénytelen volt belátni: javítani kell a két ország közti kommunikáción. Első bilaterális szerződésüket végül Genfben írta alá két szürke eminenciás, Szemjon Carapkin és Charles C. Steele. A forródrót első generációja egy telex volt, mivel a felek ki akarták zárni a verbális kommunikáció, a spontán beszéd veszélyeit. A legendákkal és a filmekben látható jelentekkel ellentétben a washingtoni állomás ekkor még nem a Fehér Házban, hanem a Pentagonban kapott helyet, a forródrót keleti állomása természetesen a Kremlben volt.

Az üzenetek a Washington-London-Koppenhága-Stockholm-Helsinki-Moszkva útvonalon érhettek célba, de volt egy rádiótávírós vonal is, amely a Washington-Tanger-Moszkva útvonalon működött. A két gondos szuperhatalom még az üzenetváltás költségeinek megosztását is rögzítette a szerződésben, ami azt is kimondta: mindkét fél saját anyanyelvén küldi az üzenetet, amelyet aztán lefordítanak és dekódolnak.

A szerződés aláírását követően két hónappal már működött a rendszer, a tesztüzenetet követően azonban csak 1967-ben a hatnapos arab-izraeli háborúban használták először. A forródrótot 1971-ben, majd 1986-ban modernizálták, a telexgépek helyét telefon vette át, a kommunikációba műholdakat is beépíttettek. A hidegháború elmúltával, 1999-től egy közvetlen, biztosított vonalon keresztül értekezhetnek a Fehér Ház és a Kreml főnökei.

Az amerikai elnök és a szovjet főtitkár asztalain álló "piros telefon" nem csak a filmekben köszönt vissza, amerikai elnökjelöltek (Walter Mondale 1984-ben és Hillary Clinton 2008-ban) választási kampányukban is bevetették a jelképpé avanzsáló telefont.