Megemlékezés Kaposváron

"Mélyen Tisztelt Emlékezők!

Becsületbeli kötelességünk emlékezni mindarra, ami 1944 tavaszán zsidó honfitársainkkal történt. A holocaust a magyar, és a világtörténelem hatalmas szégyenfoltja. Szégyenfolt, amit sem történelemkönyveinkből, sem történeti tudatunkból nem lehet és nem is szabad többé kitörölni.

Emlékezzünk tehát, és emlékeztessünk, hogy az ordas eszmék soha ne térhessenek vissza! Úgy látszik, egy országban mindig akad néhány maroknyi kisebbség, amely a többség nyugalmát feldúlja. Gondoljunk csak arra, hogy szélsőjobboldali formációk időről-időre utcai rendezvényeket tartanak, gyűlöletkeltő jelszavakat skandálnak és fizikai erőszakkal fenyegetnek.

Gátat kell vetni az olyan eszmék éledésének, amelyek közvetlen veszélyt jelenthetnek a demokratikus társadalomra, az emberi- és szabadságjogok érvényesülésére.

A magyar kormány valamennyi tagja egyetért azzal, hogy fel kell lépni minden kirekesztő törekvéssel szemben, amely vallási, vagy etnikai hovatartozás alapján tesz különbséget.

A társadalom meghatározó többsége is támogatja ezt a törekvésünket.


Kedves Barátaim!

A magyarországi holocaust ártatlan áldozatainak életét nem vagyunk képesek visszaadni, a meghurcoltak fájdalmait aligha tudjuk enyhíteni, de a közös emlékezés mégsem hiábavaló. Mindez erőt kölcsönöz nekünk, és reményt ad arra, hogy soha többé ne térjen vissza az embertelen és hisztérikus gyűlölködés. Kegyelettel hajtsunk tehát fejet a valamikori tragikus sorsú áldozatok emléke előtt.

A magyar közigazgatás hat évtizeddel ezelőtti történéseire visszatekintve, kései utódként szégyenkezve kell kimondom: volt olyan belügyminiszter, államtitkár, csendőrségi vezető, vármegyei alispán, aki tevőleges részese volt a magyar zsidóság deportálásának. Mindeközben voltak olyan köztisztviselők, polgármesterek, akik, amíg tehették, elhárították a feladat teljesítését. És ne feledjük, voltak olyanok is - többnyire egyszerű emberek -, akik bizony az életüket kockáztatták, hogy üldözötteket mentsenek a vészkorszakban. Tragikus tény: ők voltak kevesebben.

A társadalmi béke megőrzése mindannyiunk közös ügye. Rajtunk is múlik, hogy saját hazájában egyetlen honfitársunknak se kelljen félnie. Nekünk kell megmutatnunk, hogy többen vagyunk, mint a szélsőséges kisebbség. Amikor, mi utódok, fejet hajtunk a vészkorszak áldozatainak emléke előtt, be kell látnunk:

Egyszeri főhajtással nem tudjuk letörleszteni e hatalmas erkölcsi "államadósságot".

A legkevesebb, amit tehetünk, hogy határozottan felemeljük szavunkat az új kirekesztés ellen. A magunk helyén - magánemberként és közszereplőként - következetesen, és minden törvényes eszközzel fellépünk azokkal szemben, akik ma is szítják az idegengyűlöletet, és újra el akarják fejünkben, lelkünkben ültetni a félelmet. De ne engedjük azt sem, hogy elaltassa éberségünket a burkolt antiszemitizmus. A "szalonrasszizmus" sem kevésbé veszélyes!"