Két közelmúltbeli példán szándékozunk bemutatni ezt a hírszerzők és - szerkesztők számára nem túl hízelgő elméletet.

Lármázva pattog, majd elgurul

Aki nem hallott a hétfőn a Keletiben megesett focibalhéról, az nem is ezen a bolygón él. A „megbotránkoztató” eset ugyanis kiemelt hírként kapott helyet több tv csatorna híradójában, sőt az egyik esti riportmagazin is foglalkozott a súlyos üggyel, botránynak titulálva azt. Aki aznap mégis Föld körüli pályán lebegett, annak kedvéért röviden: A 4-es metró Keleti pályaudvari szakaszának befejezését a munkások egy jó hangulatú focimeccsel ünnepelték meg. És ezt valaki – jobb dolga bizonyára nem lévén - videóra vette. Pont. Nincs tovább. Illetve egy kis síkosító adalékként hozzátehetjük, hogy a melósok nyilván annyira égtek az építkezési lázban, hogy a metróalagút mellett gyorsan felhúztak egy pályát is (kapuval, meg minden), mert nem csupán óvodás passzolgatás volt ez kérem szépen, hanem Eb hangulatú, profi bőrrúgás. A játékosok ugyanis Hollandia és Portugália narancs - bordó színeiben kergették a labdát, talán a kiesett csapatok iránti szolidaritásból.

Szerencsére az is napvilágra került, hogy az alkalmi bajnokság a munkaidő letelte után, és az építésvezető tudtával zajlott. A srácok afféle búcsúmeccset játszottak annak örömére, hogy elvégezték a rájuk kiszabott munkát. Tehát megépült, aminek meg kellett épülnie. De ahogy az már lenni szokott, a magyar temperamentum gyorsan megmutatkozott: a részletek felé csukott füllel, ám annál epésebb megjegyzésekkel kommentálták egyesek a videót (ami persze mondanom sem kell, hogy a YouTube-on kívül is millióegy helyen jelent meg). A magyar munkamorál fikázása mellett olyan megjegyzésekkel is találkozni, hogy az aljas alagútfúró fráterek az adófizetők pénzén szórakoznak. A szabadidejükben, dolguk végeztével! (Amúgy ez „a mi pénzünkön” című mondat kezd szállóigévé válni – és elismerem, legtöbbször jogos is, ez esetben viszont szánalmasan kicsinyes.)

A probléma amúgy csak annyi, hogy mindez nem hír. Ez csupán valami, ami megtörtént, és lássuk be, ilyen eseményből van napi végtelen + 1 számú. Még ha munkaidő alatt történt volna az eset… de tán akkor sem a minimálbérért kemény fizikai munkát végzőkön kéne legelőször számon kérni egy kis lazulást (erre vonatkozóan jobb ötleteim lennének). Úgy látszik, szeretünk mindent jó nagyra felfújni, hogy aztán durranjon, és még több legyen a csámcsognivaló.

És félreértés ne essék, híve vagyok a „kellemes” sztoriknak, csak sajnos, mint a példa is igazolja, az illetékesek képesek bármit úgy kiforgatni igazi valójából, hogy negatív színezetet kapjanak az egyébként örömteli események is. A nép pedig ugrik, harap, cincál, rág… És csak az in flagrantinak örvend, nem pedig annak, hogy a munkásfiúknak még van energiájuk és kedvük egy jó hangulatú, és nem minden szellemességet nélkülöző mini bajnokság lezavarására.

Nem minden hulladék hír

Szóval minderről eszembe jutott a frappáns plakát, melyen D. Tóth Kriszta a szelektív hulladékgyűjtés mellett kampányol (ami kétségtelenül nemes cselekedet), s mely egyúttal arra is felhívja a figyelmet, hogy a szakma nagyjainak képesnek kell lenniük különbséget tenni információ és hír között. Merthogy a kettő nem ugyanaz. Vagyis a hasznos és haszontalan kategória létezik a hírszerzés világában is, sőt, talán ez az a terület, amelyben az értékes és a szemét között a legfontosabb lenne markáns vonalat húzni. Elvégre az információs forradalom korában már képtelenség lenne mindent válogatás nélkül befogadnunk.

Mégis hibáznak néha a hírszerkesztők (na jóóó, az újságírók is). Legalább a hangsúlyok helytelen kialakításában. Oké, ki kell tölteni azt a fél órát, valamit a címlapra kell tenni, és csámcsogni is kell valamin, lehetőleg úgy, hogy az emésztés folyamata minél hosszabbra nyúljon, legalább addig, amíg felbukkan egy újabb szaftos csemege. Az ember pedig többnyire megértő, esetleg elégedetten bólogat, hogy „igen, igen, micsoda felháborító botrány”… S ez még a jobbik típusa az álhíreknek. A másik, veszélyesebb fajta az általam „félhír”-nek keresztelt jelenség, vagyis amikor olyan részleteket hallgatnak el, melyek alapvetően átformálnák magát a közleményt, s nem kevésbé a fogadtatását.

A sztahanovizmus útjai

Tehát a botránykeltés egy másik forrása az információ fontos mozzanatainak titokban tartása, ami sok esetben egyelő a megtévesztéssel. Ez történt nemrégiben a korlátlan túlóra esetleges bevezetéséről szóló híradásban is. Úgy két hete felröppent az EU-s szakminiszterek opt out-ról szóló döntésének híre. A magyar szakszervezetek persze azonnal tiltakozásukat fejezték ki, s ezt igen nagy dobra sikerült verniük. Minden nyomtatott és online újság címlapján ott díszelgett letörhetetlen büszkeséggel, „ezt nem fogja bevenni a gyomrunk!”, „nem adunk a 48-ból!”, „múltba vész az ötnapos munkahét” és egyéb hol háborgó, hol elégikus hangvételű címek alatt a Liga Szakszervezetek hősies harcának története. Éljen a Liga!

És persze mi, érintettek is fel vagyunk dúlva: ebben az esetben érthető módon. Ha a teljes igazság annyi lenne, amennyit hivatalos források a nagyközönség elé tártak, akkor bizony lenne is okunk a fejcsóválásra, hisztériás dühkitörésekre, ököllel való hadonászásra, mondván: még mennyi bőrt szándékoznak lehúzni rólunk? S lássunk csodát, megint csak a lázadás hangulata vette át az uralmát a józan ész felett.

Tudjuk, hogy csak a mániákus karrieristák és a munkavégzést jó pénzért mímelők szeretnek sokat dolgozni, és hogy az extrém mennyiségű túlóra kártékony az egészségre nézve, valamint, hogy negatív családi hatásokkal jár (leszámítva, hogy jól jön néha a pluszmunkáért kapott pluszpénz a famíliának, de akkor meg ki megy el megnézni a gyerek focimeccsét). Az is igaz, hogy a magyarországi munkáltatók nem éppen arról híresek, hogy jóakaratukkal elhalmozzák dolgozóikat – tisztelet a kivételnek. De a hatvanórás munkaidőtől még sok „ha” választ el bennünket, kár tehát már előre a fogunkat szívni.

Azon kívül, hogy az Európai Parlamentnek is jóvá kell hagynia a döntést, még ha érvénybe lépne is a korlátlan túlóra lehetősége, mi magunk kell, hogy megállapodjunk az általunk vállalt túlóra mennyiségéről. Nem kétséges, hogy sokan vannak azok is, akik szeretnék több pénzért tovább húzni az igát, de a jelenlegi szabályozás 48 órában korlátozza a heti munkaidőt. A Liga Szakszervezetek jóslata szerint ugyan minden esély megvan rá, hogy az EU tagállamok többsége rábólint a tervezetre, és azt is hangsúlyozzák, hogy a magyar munkavállalók nincsenek alkupozícióban főnökeikkel szemben (amiben azért van valami), de azt a hírközlő médiumok 98%-a elfelejtette megemlíteni, hogy az EP döntése nem kötelező érvényű az egyes országokra nézve, azaz előbb kormányzati szűrőn kell áttuszkolni az elképzelést, s csak ezután lehet belőle realitás.

Igaz, megtapasztaltuk már (saját bőrünkön) hogy a jelenlegi miniszterelnök nem az a bizonyos, meséből életre keltett igazmondó juhász, és ebből a szempontból a hazai politikai paletta pillanatnyi szereplőinek egyike sem verheti a mellét, de ezúttal talán elhihetjük, hogy sem a kormány, sem pedig az ellenzék nem támogatja az opt-out bevezetését. Ők azt kommunikálják felénk, hogy hazánkban már így is túl sokat dolgoznak - túl kevesen. Ergo több munkahely és szorgos kéz, nem pedig több túlóra kell. De még ha ezt nem is gondolnák komolyan, akkor is szájtátogatós csoda lenne, ha bevállalnának egy ilyen népszerűtlen intézkedést. Per pillanat egyik oldal, egyik párt sem engedheti meg ezt a luxust magának, így is épp eléggé rezeg a léc. Úgyhogy egy jó időre fellélegezhetünk.

Szenzációhajhászat, botrány, média. E három fogalom kezd eggyé forrni. Vigyázat! Minden irányból, folyamatosan ki vagyunk téve a silány, mondvacsinált grimbuszokkal és a kétes igazságtartalmú skandalumokkal való bombázásnak. Sok hűhó semmiért, ahogy Shakespeare mondaná. Ezért időnként nem árt szelektálnunk, az csökkenti a vérnyomást.