A természet a műterme

Ambrus Imre Gyergyóalfaluban született, Marosvásárhelyen az akkor induló művészeti középiskolában érettségizett, majd a kolozsvári képzőművészeti intézetben diplomázott. A marosvásárhelyi bábszínházban báb- és díszlettervezőként dolgozott és ezt a tevékenységet folytatta 1977-es áttelepülése után Budapesten is. "Mellesleg" sokat fest és rajzol mindmáig: figurális kompozíciókat vagy teljesen elvont képeket éppúgy, mint női aktokat és önarcképeket, illetve felismerhetően realista tájakat az erdélyi havasokról és a magyar Alföldről, pihenésképpen pedig csokorba szedett mezei és kerti virágokból tarkabarka csendéleteket örökít meg.

- Megkerülhetetlen a kérdés: manapság hová vonzza a szíve?

- Érdekes dolog a honvágy. Mindig bennem van a sajdító érzés, hogy hiányzik a szülőfalum légköre. Alfalu után vágyakoztam Marosvásárhelyen, Kolozsváron és Budapesten is. Keleten a Gyergyói havasok és a Hagymás hegység nyúlványa, nyugaton és délen a Görgényi havasok, északon a Kelemen havasok vonulata zárja körbe a gyergyói medencét, ahol felnőttem. A síkvidék nyugalmával akár alföldi falu is lehetne, ha nem állnák útját a szemnek minden irányban a horizonton emelkedő, a medencét fogva tartó és védő fenyő-bástyarengetegek. Innen nem sokan jutottak el a vasútig vagy a medence egyetlen városáig, Gyergyószentmiklósig. Sokáig én sem. Valahogy nem is vágytam rá, megszoktam, hogy minden, ami a falu határán kívül van, az elérhetetlen titok, tiltott és távoli gyümölcs. Pedig milyen helyek voltak a hegyeken túl! Kelet felé a Gyilkos-tó, beomlott kőhegyek között, déli irányban a szelídebb Marosfő, nyugat felé a Bucsinon átvezető, díszsort álló fenyőfalak szerpentinje Parajdon át, a szovátai Medve-tóig szelidülve, mindvégig zúgó patakok zenéje mellett - emlékezik szülőföldjére a hetvenéves festő.

- Az élet mégis úgy hozta, hogy áttelepült Budapestre, ahol elég sokan afféle "hontalannak" tartják azt az embert, aki egyszerre két országhoz is szorosan kötődik...

- Valóban, lényegesen változott a helyzet, mióta Pest és a Szelídi-tó lettek évenkénti ingázásaim végállomásai. Pest a téli tartózkodás színhelye, a tó pedig a nyárié. Ott, a szelíd környezetben elterül a csend. Műtermem mellett a védett erdő nyár- és nyírfákkal, platánokkal és cserrel, szelíd bokrokkal, pasztell tónusú virágokkal. Ameddig a szem ellát, búzamezők vagy napraforgótáblák váltakoznak a kék éggel, szelíd bárányfelhőkkel, szelíden legelésző tehenekkel. A távolról halkan, elnyújtottan hallatszó déli harangszó nekem Alfalu emlékét idézi. Ez nyári tisztulásaim, nyári örömeim helyszíne, a családommal együtt. Jó itt sétálni, jó úszni vagy a pecásokkal beszélgetni, jó a családdal lenni és nagyon jó vendégeket várni. Jó bevásárolni járni Dunapatajra, jó beülni egy kocsmába egy sörre, egy beszélgetésre. Festékért, ecsetért csak Kalocsára kell menni, emberek forgatagát látni csak a heti piacra.

- Hogyan alkot?

- A festés örömét, a munka feszültségét magamban próbálom összhangba hozni. Valamikor itt dolgozott neves földim, Nagy István is, több festő ismerősével együtt. A helyi rajziskola igazgatójának unszolását, hogy menjen Pestre tanulni, azzal utasította vissza, hogy "nem érzi magát erre felkészülve"! Igaza volt: a nagyváros nem tudja megadni azt az élményt, amit a természet. itt végigélem a nyári "termés" minden fázisát és mindig remélem, hogy az őszi "szüret" szép termést hoz. Nekem a festés öröme a legfontosabb a világon, a többi mind mellékes. Még a képek további sorsa, vagy a kiállítási lehetőség, a megjelenés, a dícséret is az. Az alkotás emelkedett pillanatai a legfontosabbak, csak általa ember a festő, csak általa festő az ember, a többi ilyen-olyan ráadás - zárta vallomását Ambrus Imre.