Mi vár majd bent?

Összeszorult gyomorral kanyarodok az épület elé. Aztán egy nagy levegő, és belépek az ajtón. Az első pillanat azonban a meglepetésé. Az ajtón belépve kórházi szoba helyett egy motel társalgójába érkezem. A bejárat mellett a „portás” pultja, ahol minden érkező bejelentkezhet. A szoba egyik oldalán egy szekrénysor, benne hely könyveknek, a videó-nak és a tv-nek is. Vele szemben több nagyon kényelmes bőrfotel, amikben ücsörögve jókat lehet olvasni, pihenni, vagy szórakozni. A falakon modern festmények, és mindenütt virág. Futó, és nem futó növények körben, mindenütt.

Biztos nem lehet itt olyan rossz. Aztán meglátom a beljebb lévő szobát, és benne egy szempárt. A tulajdonosa némán fekszik az ágyban és figyeli, ahogy tanácstalanul toporgok az ajtóban. A nővérek a szokásos napi adminisztrációt végzik, így egy-két percig senkivel nem tudok szót váltani. Az engem figyelő szempár viszont annál többet mond. Mint később kiderült, Manci néni közel nyolcvan évet megélt, és néhány hónapja tudja, hogy meg fog halni. Néhány hónappal előbb halt meg ugyanitt a férje, majd a sógornője is. A néni egyedül maradt, a daganat pedig egyre nagyobb és fájdalmasabb lett. Ezért gondolt arra, hogy a László Kórház hospice részlegén köszön el az élettől.

A főnővér mosolyogva köszönt és rögtön az irodájába invitál. A negyvenes, fáradt tekintetű részlegvezető elcsukló hangon mondja, hogy most megint egy nehéz időszak előtt állnak. Az mit is jelent pontosan? – kérdezem. Tíz betegünk közül megint többnek az állapota válságosra fordult. Az utóbbi másfél hónap viszonylag nyugodtan telt el, de most megint nehezebb lesz – sóhajt fel.

Előtte vesztettünk el egy 23 éves fiút, aki csak egy hónapot volt nálunk, de nagyon a szívünkhöz nőtt. A daganata annyira előrehaladott volt, hogy minden pillanatban esély volt a végső elmúlásra. Szülei, és testvére egymást váltva éjjel-nappal a fiú mellett voltak, vigyáztak rá. Helyes fiatal fiú volt, és így még nehezebb volt elfogadnunk az elmúlását.

A hospice-ban dolgozók szerint a halál nehezen feldolgozható, de minél fiatalabb a beteg annál elviselhetetlenebb a hiánya.

Szörnyű ügyelet

- Amikor én voltam ügyeletben – veszi át a szót az egyik nővér – végig azon imádkoztam magamban, hogy a fiú ne azokban az órákban haljon meg. Egyik nap éppen az arcát mostam, amikor úgy láttam, hogy meghalt. Ijedtségemben sírva fakadtam, de aztán kinyitotta a szemét. Éppen akkor volt bent a pszichológusnő, aki rögtön észrevette, hogy valami baj van.

Ebben a percben a fürdőből hangos kiabálás tör elő, és így rögtön megértem, hogy miről beszélt az imént a szakember. Minden ember számára természetes és megszokott dolog a mindennapi tisztálkodás. Ám annak, akinek a légzés, az élet is folyamatos fájdalommal jár, a fürdés kegyetlen dolognak számít.

A több mint nyolcvan éves nénit éppen ezért a nővérek igyekeznek a lehető legnagyobb óvatossággal mosdatni. Mégis, a fekélyes kelések, sebek óhatatlanul is pokoli fájdalmat okoznak számára. A beszédhez ugyan nincs ereje, de a nővérek a tekintetéből és a tapasztalataik alapján úgyis tudják, hogy mit érez.

Mindenki ráér

A fürdés után jön a vacsora. A szokásos kórházi koszt, nem nagy szám. Normál esetben előételnek is kevés. Az ittenieknek persze rengeteg. Kovács néni maximum harminc-harmincöt kiló lehet. Számára a napi étkezés néhány korty joghurtból áll. Kovács néni elmúlt hetvenöt éves, de szerencséjére soha nem volt semmilyen komoly baja. Két éve viszont szenved és fogy. Fogy az ereje, az étvágya, az élni akarása, mindene. Ma egyetlen vágya, hogy egyszer még az életében éhes lehessen. A fürdés után az evés az újabb küzdelem.

- Nem is nagyon erőltetjük – mondja a főnővér. Itt mindenre van idő. Akár egész este a beteg előtt lehet a vacsorája, ha úgy érzi jól magát. A fürdés sem kötelező. Persze arra ügyelünk, hogy senki se legyen elhanyagolt, vagy ápolatlan. Az idő itt nem olyan fontos.

Meddig bírhatják?

Meddig lehet ezt az egész ittlétet bírni – kérdezem. Az attól függ – jön a válasz. Van olyan nővér, aki már szinte a kezdetek óta dolgozik a részlegen. De nem ez a jellemző.

Közben kint besötétedik, de az épületen belüli élet nem változik. A nővérek nem rendelnek el altatót. A betegek tovább nézik a tv-t, a dolgozók tovább intézik az adminisztrációt, a szennyes cseréjét. Senki sem siet sehová. Károly, az egyik legrégebbi beteg – két hónapja van a részlegen – szintén nem siet. Előrehaladott tüdőrákja van, amely átterjedt az egyéb szerveire, de ennek ellenére folyamatosan dohányzik. Azt mondja, úgyis mindjárt vége. A bejárati ajtónál üldögélve, szájából lógó csikkel figyeli a külvilágot.

- Egyébként, hogy érzi magát – fordulok Károlyhoz. A negyven kiló körüli férfi felvonja a vállát. A fájdalmon kívül egész tűrhetően.

- Szeretne még hazajutni?

- Nem itt mindenem megvan – döbbent meg válaszával. Lassan mindent elrendezek, így a külvilágban nem lesz dolgom. A család szinte minden nap itt van, de az igazi biztonságot csak itt kapom meg. A fájdalmaimat csökkentik, békén hagynak, bár az hiányzik, hogy nem tudok senkivel egy jó kártyapartit lezavarni.

- Mit tart a legfontosabbnak a hospice rendszerben – kérdezem búcsúzóul a főnővértől.

- A menedék jelleget. Azt, hogy a betegeknek, akiknek eddig a fájdalmaik mellett a környezetükkel is meg kellett küzdeniük, ezután erre ne legyen problémájuk. Aki bejön ide tudja, hogy halálának körülményei tisztességesek, nyugodtak és amennyire lehet, fájdalommentesek lesznek.