Szóval reggel hét óra, a helyszín a lepukkant Közlekedésrendészeti Főosztály. Pontosak vagyunk, a portás azonban nem tud a sajtónyilvános ellenőrzésről, neki nem szóltak. Mondjuk ő nem is akar egy napra rendőr lenni, mert ő már amúgy is az, isten nem mossa le róla. Mindenesetre segítőkészen a sötét és nyirkos folyosókon át pillanatok alatt kivezet az udvarra, ahol már zajlik a reggeli eligazítás. Eligazítják az újságírókat is – meglepően nagy az érdeklődés a sajtó munkatársai között az egy napos rendőrösködés iránt. A kedélyek azonban hamar alábbhagynak, amikor kiderül, hogy az egyenruhások között senki sem tudja, ki is fog nyilatkozni. Végül is kerítettek erre a feladatra is embert, de erről majd később.



Elindultunk ugyanis ellenőrizni. Először a gyorshajtók jelentik a maroknyi rendőri erő és a háromszor annyi újságírói alakulat fő célpontját. Már legalább fél órája álltunk a Mogyoródi út mellett, de néhány sikeresen elvégzett fékerőellenőrzés kivételével nem történik semmi. Valahogy ma mindenki francosan óvatosan közlekedik, hiába várjuk, csak nem csipog a traffipax. Sebaj, addig legalább sztorizhat a traffis rendőr, de miközben az általa mért legnagyobb sebességtúllépéséről kérdezem, a főnökasszony csúnyán kezd el nézni. A főnökasszony ugyanis az ellenőrzés parancsnoka, aki bizony nem nézné jó szemmel, ha a beosztottja elfecsegne valami őrületesen nagy horderejű információt, mondjuk hogy az egyenruha alatt nincs rajta gatya. Azért kihúzom belőle, hogy ő mindössze 165 kilométerrel közlekedő személykocsit filmezett le eddig, igaz azt lakott területen.



Na most, ha a gyorshajtók megijedtek a csoportosan strázsáló zsaruhadtól, a Kerepesi úton a buszsávot használó autósok egyenesen nem is indultak el otthonról. Aki meg mégis, az már nagyjából egy kilométerről kiszúrta a sárga mellényes foltot az út mellett, és okosan bentebb húzódott eggyel. Ez van, megint büntetés nélkül maradtunk, de addigra – fél tíz körül járhatott az idő – legalább végre előkerült egy kinevezett nyilatkozó, aki már majdnem mondott is valamit. De tényleg. Nem azokat akarom én bántani, akik ott voltak és állták a sarat a hatóság részéről, hanem milyen idióta lehetett az, aki kitalálta, hogy „meghívjuk a sajtót, de nem kérdezhetnek”? Egy újságírónak azt mondani, hogy ne nagyon kérdezzen…

„Budapest egész területén végzi a Budapesti Rendőr Főkapitányság, illetve annak a Közlekedésrendészeti Főosztálya ezt az ellenőrzéssorozatot, amelyben részt vesz még a Nemzeti Közlekedésrendészeti Hatóság, valamint a Budapesti Polgárőrszövetség tagjai. Vizsgáljuk az autóbuszforgalmi sáv használatát, a mozgáskorlátozott parkolóhelyek használatának szabályosságát, illetve több helyen sebességellenőrzés van a főváros területén” – ennyit mondott a bedugult szócsőnek kinevezett főhadnagy, Soós Zoltán. Speciel ezeket az infókat talán csak a fogarasi Tesco bizonsági őrei nem tudták még, de azért jó, hogy legalább összefoglalva is leírhatjuk.



S hogy mi a célja – cél-cél, az újságírókat mindig a cél érdekli, a tévés kolléga is pont ezt kérdezte – szóval mi a célja az akciónak?

„Az akció célja az, mint bármely más ellenőrzésnek, a szabályok betartatása” – tette még hozzá az egyébként szimpatikus rendőrtiszt. Na, de aztán az igazi akció következett: a Fogarasi úti Tesco előtti placcon ugyanis már reggel óta a mozgáskorlátozottak parkolóhelyeit vizslatták a komor rendőri szemek. A hátborzongató és egyben komikus jelenetek az erre a célra fenntartott helyek betöltésénél alakultak ki, az ellenőrzésre induló két tiszt mögött ugyanis legalább egy tucatnyi újságíró tolongott véreres szemekkel, mire a bottal járó, kilencvenéves nénit ki tudták szedni hozzátartozóik a kocsiból. Hát, ő sem hamisított mozgássérült kártyát.



Amíg ott szobroztunk a bevásárlóközpont előtt, az egyik derék rendőrfélének még az is eszébe jutott, hogy megejthetné a hétvégén esedékes nagybevásárlását, ha már ott vagyunk és nem történik semmi. Teljesen igaza volt, de azért csak vártuk a csodát, hogy legalább egy valakit büntessenek meg. Na most, vagy a rendőreink fogtak ki rosszabb napot, vagy a pesti autósok lettek így hét végére angyalok, és csak úgy repkednek a csikorgú fogú rendőrök és újságírók feje felett. A Hungária körúton azért sikerült megállítani egy-két szabálytalankodót, de ott sem folyt vér, csak egy kis ejnye-bejnye. Akárhogy is, az akciók igazi nagy fogás nélkül zajlottak, semmi üldözés, semmi szirénázó rendőrautók. Persze ezt nem is vártuk, de azért valami kis gyorshajtás igazán leeshetett volna – legalább mutatóba, hogy leírhassam, hogyan is zajlik az ilyen. De nem. Érdemben ráadásul még mindig sötétség honolt a kékek részéről, a bájos sajtós-gyakornok kislány például semmivel sem tud kevesebbet az egészről, mint az illetékes fő-fő rendőrünk.

Szép lassan elérkezett a dél és én már nem akartam tovább közlekedési rendőr lenni, még egy napra sem. Sőt, még közlekedni sincs kedvem.