Úgy tűnik, a marketingen még van mit csiszolni, hacsak nem eleve családias hangulatúra tervezték az eseményt. A helyszínt pókembernek és mangahősnőnek álcázott fanatikusok segítségével szeretnénk megtalálni, de ezt a tervet hamar fel kell adni. Szerencsére a Sziget nem túl nagy, mi pedig kimondottan jó helyen vagyunk, így hamar megtaláljuk a galériának nevezett helyet. Speciel galériára emlékeztet a legkevésbé, de ezt nem is fájlaljuk különösebben: hangulatos, az biztos.

A bejáratnál terebélyes pult fogad: az egyik (ha nem "A") szakbolt kínálata. Szimpatikusan sokszínű a kínálat: a betevő szuperhősök mellett (Denevér- és Pókemberek, mutánsok és kriptoniak) akadnak magyar klasszikusok (természetesen a Füles egykori Rejtő-comicjai, gusztusosan színezve, keménykötéssel), egy-két manga a hardcore olvasóknak, és néhány élvezetes egyéb: német és más európai kiadványok (egy német füzet lelkesen ekézi Hitlert, Magyarországról is élvezetes humorral).

Érdekes: a franciák mintha eltűntek volna. Sehol egy Pif, egy Dr. Justice, vagy valami hasonló. Lucky Luke (kedvenc magyar fordításomban Willám Will, még az Alfában volt), talán Asterix mintha lenne, de ennyi.



Sebaj, az x-es mutánscsapat kalandjaiból veszek egy darabot (bár ez már nem a klasszikus, hanem az úgynevezett Ultimate verzió, de lényegi problémáimat csak szűk körben díjaznák: maradjunk annyiban, hogy általában kevesebb benne a sötétebb árnyalat, és a humora is tinikompatibilisebb).

Épp egy beszélgetés közepébe sikerül csöppenni: azt próbálják megfejteni, mi lehet a szegényes magyar képregénykultúra kialakulásának oka, miért nincs igazán sok rajongója a műfajnak, miért is nem vesszük komolyan az egészet. Hogy viszonyulunk a képregényekből készülő filmekhez, miért nem tudnak átütő sikert elérni, mekkora összefüggés lehet a magyar képregények klasszikusai és az általános lenézettség közt – érdekes témák, sajnos a gyengécske hangosítás miatt vajmi keveset hallani az egészből. Terveink szerint azért még visszatérünk a kérdésekre, nyugodtabb körülmények közt. Az apropó egyébiránt az új Batman-film, nyilván. De szóba kerül a Hellboy is, ami szintén jópofa alkotás, a második rész talán megkapja a megérdemelt figyelmet itthon is. Lényeg a lényeg: az irodalmi klasszikusok light verziói miatt a mai napig ódzkodva kezelik a műfajt mifelénk: a képregény azoknak való, akik nem tudnak (vagy nem akarnak) olvasni, pótszer, nem egyéb – nagyjából ez az általános álláspont, aminek vajmi kevés köze van a nemzetközi trendekhez.

Kis szünet után jön az új produkció: beszélgetés Helyey Lászlóval és Réz Andrással. Utóbbi érthető, tetszőleges popkulturális témában bevethető Jolly Joker. Helyey azért lazábban kötődik a műfajhoz (nem is igazi rajongója, mint kiderül, de élvezetesen mesél és vannak érdekes gondolatai): szinkronizálta Gerard Depardieut, többek között a képregényhősből átírt Obelix szerepében is, és persze ő marad mindenki Mátyás királya is – bár képregényre csak mostanság kezdték álmodni az álruhás igazságost.

A beszélgetést moderáló Bölöni Kata olykor a két képregényrajzolót instruálja: a két férfit ugyanis éppen most álmodják szuperhőssé/képregényfigurává. A végeredmény tekintetében inkább utóbbi megfogalmazás helytálló. Szerencsére, tegyük hozzá: a sztreccsgatya-köpeny vonal jelentősen szűkítené a lehetőségeket. Arról nem is beszélve, hogy Rézt nem azért szeretjük, mert előnyösen áll rajta a biciklisgatya, és ezt a képen is nehéz lenne tagadni. Se ezt szerencsére a rajzolók is tudják. Támpontot pedig kapnak a beszélgetésből.

Ami onnan indít, ki milyen hősféle akart volt lenni gyermekkorában, illetve minek öltözne be maszkabálon. Réznek King Kong tetszik, a szőke nőt sem engedné ki mancsából (már bocs, óriásgorilláról beszélünk). Helyey nagy példaképként Cartouche-t említi (Jean Paul Belmondo korai szerepe, afféle francia Robin Hood/Tenkes kapitánya, a XVII-XVIII század környékén, Claudia Cardinalera tett emlékezetes hatást. Meg rengeteg mozilátogatóra, mikor friss film volt). A beszélgetés szabadon csapong: szóba kerül Mátyás, aki életében koránt sem volt olyan népszerű, mint a népmesékben, szemben III. Richárddal, akit kifejezetten szerettek az alattvalók, míg Shakespaere meg nem írta a saját verzióját (valószínűleg az ellenoldal érdekeire is figyelve...). Valahogy szóba kerülnek a parodisták is: mennyire nehéz az ő munkájuk, hisz egy ember személyiségének esszenciáját kell megragadniuk.



Helyey egy édes rigmust is megoszt a közönséggel, a haknikról kivesző parodisták apropóján (tanulságos kortünet egyébként): Megismerni a színészt/a számlatömbjéről – mondogassák, helyesen kijön benne az időmérték. Esetleg ütemhangsúly. Tippeket szeretettel várunk.

Szóba kerül a Mester és Margarita is, (széles körben mozog a társalgás, egy ponton túl nem is jegyzetelek, nem lehet visszaadni. Ráadásul az eső elől behúzódó tömegek miatt egy szót sem érteni az egészből.). Plusz kiderül, hogy Helyey tényleg nincs igazán képben buborékszöveges füzetkékben: bevallja, hogy az Asterixről még szinkron közben sem tudta, hogy eredetileg képregény. Pedig a francia kommunista párttal ápolt viszony miatt néhány képregény itt is létezett: a Vaillant és a Pif révén mehetett Asterix, Pif, Herkules (és ősi ellenségük, Krapulax), és magyarításaik is. Apró döfés a Füles felé: az irodalmi adaptációk sokat ártottak a magyar megközelítésnek: ezek miatt nem tudjuk helyén kezelni az amúgy színes kultúrát sem.

Előkerül az agresszió kérdése is. Réz bevallja, hogy lelkes FPS-játékos (nem képkocka per másodperc, First Person Shooter – lövöldözős számítógépes játékok, mint anno a Wolfenstein). Ez is támpont a rajzolóknak: Réz joviális mosolya mögül olykor kitör az állat (ebből egy gorillába bújt Alien lesz az egyik képen, erős sűrítéssel, de határozottan viccesen).

Másnap Pataki Zitával és Karafiáth Orsolyával beszélgettek, jövőre menjenek Önök is! Jó, és olcsóbban adják az X-szel jelzett mutánsos képregényeket (is).