Fáklyás emlékevezés a kenukirály tiszteletére - galériával
Fáklyás emlékevezéssel adózott a magyar kajak-kenu társadalom Kolonics György emléke előtt péntek este, a csepeli vízitelep előtt. A kétszeres olimpiai és tizenötszörös világbajnok kenus halála érezhetően megrendítette a sporttársadalmat.
2008. július 28. hétfő 13:00 - Nagy András
Lassan gyűltek az emlékezők az egykor szebb napokat élő csepeli kajak-kenu telep előtti vékony földsávon, amely a piros-kékre mázolt kerítés és a soroksári Kis-Duna között terül el. Olybá tűnt, az este hét órára meghirdetett program már sok lesz a tisztelőknek a fülledt júliusi melegben végigállt farkasréti gyászszertartás után. Azonban ahogy alkonyodott, úgy szállingóztak újabb és újabb csoportok, gyertyákkal, mécsesekkel, szál virággal, koszorúkkal, gyalog, biciklivel, nagymamával, pici gyerkőccel ki tudja még mivel. Különösebb látnivaló egyelőre nem akadt, mégsem unatkozott senki: egy fejhajtás az egyik stégből rögtönzött kegyhely előtt, pillantás a mozdulatlan vízre, melyen nemrég még Gyuri is verte a hullámokat, egy szippantás a kajak-kenu világának semmivel össze nem vethető miliőjébe.
Gyuri is segítene, ha itt lenne… S ha lassan is, de előkerültek a szerelésbe bújt sporttársak, nyíltak az ütött-kopott kis csónakház kapui, gördülnek a kajakok-kenuk, s az ember már nem is tudja hová lépjen, hogy ne legyen útjában a vízre igyekvőknek. Egyre nehezebb a közlekedés a parton, ennek ellenére az evezők sokszor négy-ötméteres hajóikkal zokszó nélkül kerülgetik a seregnyi „szárazföldi patkányt”. A szervezők rendületlenül osztják a fáklyákat, valakinek egy kis szikszalag kell még, más a lapátját kutatja, de mindenki ott segít a másikon, ahol tud. Talán azért, mert mindenki tudja: Gyuri sem tenne másként, ha itt lenne…
Visszatérés a bajnok tiszteletére Nem sokkal később aztán már vízen a teljes legénység, s megérkeztek a Nagy-Duna felől indult sporttársak is. Látni hat-nyolc-tíz férőhelyes indiánkenut, farán fekete zászlóval, néhány „veteránt”, aki ki tudja mikor ragadott utoljára lapátot, meg sok-sok utódot egyszemélyes kajakokban evickélve. Gyulladnak a fáklyák, csattannak a lapátok, indul a menet. A parton maradtak meg lesik, várják, hogy visszatérjenek.
Mintegy fél óra múlva föl is tűnnek az első csónakok. A „mezőny” eléggé szét van szakadva, bár mindenki tudja: ez itt most nem a versenyzés ideje. Aztán szívbe markoló hangok törik meg a csendet. Több száz lapát lendül a magasba, s az álmos szürkületbe elemi erővel tör bele a nemzeti himnusz. A szemek könnyel, a szívek fájdalommal telnek meg egy pillanat alatt. Földön és vízen egyaránt.