Az öt karika a különböző földrészeket jelképezi, valamint az olimpiai mozgalom globális jellegére is utal. A fehér szín a versengő országok közötti békét és barátságot szimbolizálja. A kék karika Európát, a sárga Ázsiát, a fekete Afrikát, a zöld Óceániát és a piros pedig az Amerikai kontinenst jelképezi.

Az olimpiai játékok alapvetően a világ népei közötti békét hivatottak erősíteni. Négyévenként a világ sportolói az olimpiai szellem jegyében küzdenek meg egymással (most tekintsünk el az újabban elharapódzó doppingbotrányoktól). Nemcsak sportolók és szurkolók, de kultúrák találkozása is ez. Ezért midig elkeserítő, ha ezt a szép mozgalmat beárnyékolja valamely politikai esemény.

Mostanság a tibetiek ügyesen használták ki az olimpia keltette figyelmet, azonban nyilvánvaló hogy ügyükre nem az olimpia elmaradás lenne a megoldás. Még a dalai láma is elutasította az olimpia bojkottját. Nem volna szabad feleslegesen megfosztani a sportolókat attól a lehetőségtől, hogy learassák több év kemény munka gyümölcsét. Ugyanúgy azokat a szervezőket sem kéne büntetni, akik kemény és megfeszített munkával valószínűleg felejthetetlenül látványos és színvonalas játékokat adnak a világnak. A sport az utóbbi időben így is túl sokszor vegyül a politikával, most tudni kéne elhatárolni őket.

„A sportnak nem lehet köze a mostani politikai helyzethez, és a korábbi olimpiai bojkottok megmutatták, hogy csak korlátozott hatás, befolyás érhető el” - nyilatkozták az Európai Unió sportminiszterei a kérdésről.



A 29. nyári olimpiai játékok színhelyét adó Kína és a világ is növekvő izgalommal várja az állítólag mindeni dők eddigi legnagyobb szabású olimpiáját. A rengeteg újdonságot felvonultató rendezvény egy szempontból már biztos emlékezetes marad: a kiélezett, bojkott közeli helyzet miatt.

Nem ez az első eset (és sajnos valószínűleg nem is az utolsó), hogy egy olimpia körül ekkora politikai és diplomáciai botrányt kéződjön.

Politika és sport keveredése az újkori olimpiák esetében (túl) sokszor fordult már elő.

Vegyük sorra őket:

Berlin, 1936

Az első bojkott-közelinek mondható helyzet az újkori olimpiák történetében az 1936-os berlini ötkarikás játékok kapcsán vetődik fel. Még nem beszélhetünk igazi bojkottról, mivel csak elenyésző számú sportolót érintett: néhány zsidó származású sportoló saját akaratából a hitleri politika ellen tiltakozva maradt távol a világversenytől. Érdekesség: a Szovjetunió sem vett részt a berlini olimpián 1936-ban, mert Hitler egyszerűen nem hívta meg őket.

Helsinki, 1952

Az első tényleges bojkott a helsinki olimpiához és Kínához köthető. A Kínában zajló polgárháború utáni Tajvan szigetén alakult Kínai Köztársaságot a kommunista Kína nem ismerte el és részvétele miatt bojkottálta az olimpiai játékokat.

Melbourne, 1956

Az 1956-os a magyar forradalom és a szuezi-válság éve. Nem sok hiányzott ahhoz, hogy elmaradjon, de végül megtartották a 16. nyári olimpiát. Azonban tiltakozásul a magyar forradalom vérbefojtása miatt (ezt örökíti meg a Szabadság, szerelem című sikeres film, és a történet hátterét feldolgozó A szabadság vihara is) nem vettek részt Svájc, Spanyolország és Hollandia sportolói. A szuezi válságra hivatkozva pedig Egyiptom, Irak és Libanon sportolói maradtak távol a küzdelmektől.

Mexikóváros, 1968

Az olimpia kezdete előtt véres zavargások törtek ki az országban a nagy nyomor miatt. Az olimpia előtt 10 nappal a tömegbe lőttek a mexikói rendőrök. A sok halott ellenére nem követte az eseményeket nemzetközi felzúdulás.

Tommie Smitht és John Carlost örökre eltiltották az olimpiáktól és kiutasították Mexikóból, mivel a dobogón lehajtott fejjel és felemelt ökölbe szorított kesztyűs kézzel tiltakoztak a Black Power nevében. (A Black Power egy, az 1960-as években alakult radikális szervezet, ami a feketék faji megkülönböztetése ellen harcolt.)

München, 1972

Az olimpia előtt 27 afrikai ország bojkottot hirdetett az apartheid politikát folytató Rhodesia szereplése miatt. Ennek eredményeképpen a rhodesiai sportolókat kiutasították. Azonban ennél megrázóbb esemény, hogy az ötkarikás játékokon 11 izraeli sportolót gyilkolt meg a palesztin Fekete Szeptember. A mészárlás után az izraeli és egyiptomi sportolók is hazautaztak (lásd még Steven Spielberg Müncchen című filmjét – úgy tűnik, a filmművészet szereti feldolgozni az olimpiai botrányokat).

Montreal, 1976

Bojkottok sorozata előzte meg a játékokat: az USA azért tiltakozott, hogy Tajvant nemkívánatos országnak minősítették, az afrikai fekete sportolók pedig azért, hogy zárják ki Új-Zélandot, mert a kivik rögbicsapata elfogadott egy dél-afrikai turnét, s ez nem tetszett az apartheid ellen tiltakozó afrikaiaknak.

A 119 benevezett ország helyett csak 94-en vettek részt a megnyitón, de a záróünnepségekre csak 84-en maradtak, mivel a tiltakozó afrikai országok szépen lassan, több hullámban fordítottak hátat az olimpiának.

Moszkva, 1980

Moszkva óriási erőket mozgósított, hogy az olimpia méltó legyen a Szovjetunió nagyságához és kellőképp emlékezetes is legyen, de végül is másképp alakultak a dolgok. A 22. olimpiát is megfertőzte a politika. A szovjet csapatok 1979-ben bevonultak Afganisztánba, ezért Carter elnök bojkottra szólította fel a nyugatot. Végül 42 ország távol maradt a játékoktól.

Los Angeles, 1984

Moszkva válaszolt és válaszra szólította a Varsói Szerződés országait is a négy évvel korábbi bojkottra: így nem vehettek részt a keleti blokk nemzetei az ötkarikás játékokon, többek között hazánk sem. Kivételt képez Románia, mivel nem engedelmeskedett, és elküldte sportolóit a játékokra.

Szöul, 1988

Ez idáig az utolsó bojkott helyszíne Szöul. Észak-Korea társrendező akart lenni, Dél nyitott volt erre, azonban a tárgyalások ellenére végül is Észak mégis a bojkott mellett döntött. Rajtuk kívül kubai, nicaraguai és az etióp sportolókat fosztották meg a játék örömétől.

A legtöbb ember, ha a békességről, szeretetről, bölcsességről, más emberek iránti jóságról kérdezik, Teréz Anya után a Dalai Lámát említi válaszában. Mégis az utóbbi hónapokban a Dalai Láma személye az erőszak, a lázadás, a bojkott és a szinte reménytelen küzdelem cseppet sem békés együttesével kapcsolódott össze. Ám ez a folyamat korántsem volt olyan gyors és hirtelen. Csakhogy ez idáig nem nagyon kapott nyilvánosságot a Tibet és Kína között lévő konfliktus.

2008, Peking?

Most azonban a tibetiek – kihasználva a pekingi olimpia nyújtotta médiafigyelmet – lázadnak, próbálják elnyerni a nyugati világ szimpátiáját, együttérzését (sikerült) és támogatását (még nem sikerült). Március közepén lázadás tört ki több tibeti faluban is, amelyet a kínai kormány gyorsan elfojtott – sok halálos áldozattal. Bár természetesen erről megoszlanak a kínai és tibeti párti adatok. Egyértelmű, hogy ez egy utolsó kétségbeesett próbálkozás a tibeti nép részéről, amellyel rég elvesztett függetlenségüket igyekeznek visszaszerezni. Ha függetlenséget még nem is, de figyelmet mindenképp kaptak az elmúlt időszakban.

A 2008-as pekingi játékokkal kapcsolatban az egyik legaktuálisabb kérdés az emberi és állampolgári jogok, illetve a politikai autonómia kérdése. Nagy a bojkott veszélye, és valószínűleg az olimpia alatt tiltakozásokra, ellenakciókra lehet számítani.

Most már nincs mit tenni: el kell fogadni, hogy idén nyáron ez a nagyhatalom rendezi az olimpiát. Annak ellenére is, hogy Kína emberi jogok politikája messze nem felel meg az olimpiai mozgalom elveinek. Kína politikája akkor is ez volt, mikor 2001-ben megkapta az olimpia rendezési jogát – tüntetni ez ellen akkor kellett volna. Azóta 7 év telt el…