Nem kell fizetni

Egy friss hír szerint egy német ügyvéd megelégelte, hogy tévé- és rádióelőfizetési díjat kell fizetnie a számítógépe használatáért. Perre ment, és megnyerte. Hurrá, győzött a józan ész és a racionalitás. Ha nem tévézik-rádiózik a gépén, hadd ne kelljen fizetnie érte. Egyáltalán: ne terheljék különböző díjfizetési kötelezettségekkel az egyszeri felhasználót, ugyebár.

Mert a világ heves átalakulás közepén van: a hagyományos televíziózás kezd megszűnni, tízezer forint alatt lehet már tv-tunert kapni, amivel számítógépen lehet tévéadást nézni (leginkább az ablakos rendszerrel, persze, a Linux-támogatással itt sem törik össze magukat a gyártók, maximális tisztelet a kevés kivételnek). Emészthető pénzért adnak hibrid tunert is, amivel hagyományos és digitális tévé is nézhető – lassan már értelme is lesz a dolognak (bár egy normális kistévén nézve inkább a tudat jó, mint az élmény).

És persze változik a tévé, mint kifejezés értelme is. Egyre kevésbé jelenti a nagy dobozban lévő műsort, most már csak egyfajta videóstream a sok közül. Az élőidejűség sem akkora nagy dobás, tetszőleges sorozat néhány napon belül megtekinthető a neten. Sőt: vannak olyan internetes tévézésre szakosított szoftverek, amik számtalan videó elérését teszik hallatlanul egyszerűvé. Akár az oly népszerű bittorentes alapokon. Mi kell még? Az internetes hírek gyorsabbak, a sorozatok tetszőleges időpontban nézhetők, ráadásul eleve archiválható formában, reklámtalanítva – a televíziónak, ahogy mi ismertük, vége. Már most furcsán néz az az ifjú, akinek el akarjuk magyarázni a hétfői adásszünet, a bemelegedő képcső (szerzőnek határozott emlékei vannak a fekete-fehér monstrumról, ami öt perc alatt sem volt képes képet adni a bekapcsolást követően), vagy a forradalmi hatású második csatorna jelentőségét.



Eképp valóban, a tévéelőfizetés megszűnik. Ennyi volt, értelmét vesztette, értelmetlen és igazságtalan dolog olyasvalamiért fizetni, ami már nincs is. A világ is teljesen más irányba tart, lassan ott tartunk, hogy a németek sem a tévét hagyják otthon bírósági végrehajtáskor, hanem a netre dugott számítógépet (a német joggyakorlat szerint az információkhoz hozzá kell férni: ezért valamilyen híradástechnikai eszközt akkor is kell hagyni a polgárnál, ha éppen végrehajtanak nála- Ágy, asztal, tévé – mint a klasszikus.).

Jön a szép új világ.

Igen, de...

Csak egy gond van ezzel az egésszel: amiről mellesleg azok is rendszeresen megfeledkeznek, akik nem hajlandóak Artisjus-matricás DVD-ket venni. Mert nehogymár fizetni kelljen a harmonikás Máriónak, ha a saját fotóit archiválja az ember. A gondolatmenettel egy gond van mindössze: teljesen fals irányból közelít a témához.

Nem azért van jogdíj a lemez árában, hogy a saját fotóinkért fizessünk, hanem azért, mert sokan lopnak másoktól. Filmet, zenét, programot – amik tetszik vagy sem, valakinek pénzbe kerültek. Ezt a pénzt az alkotók szeretnék visszakapni, amire viszont más lehetőségük nemigen van. Igen, a letöltés (ha nem is bűncselekmény) cseppet sem elegáns dolog. Magyarázható a magas árakkal, és számos egzotikus indokkal, de nem igazán érdemes: nehezen hihető, hogy aki nyakra-főre tölt le, nem sejti, hogy ez így nem kóser. Ezzel együtt a jelenség van, létezik, álságos lenne róla nem tudomást venni, küzdeni ellene pedig nagyjából reménytelen.

Viszont kimondottan kontraproduktív. Azok keresnek ugyanis többet a lemezeladásokkal, akiknek a vásárlói nem értenek az internethez, hogy nagyon durván leegyszerűsítsük a helyzetet: Márió azért tanyázik a slágerlisták élén, mert a közönsége még nem hallott a letöltésről. Akinek viszont igen, annak le is töltik a lemezeit. Így innentől nemigen készít újat, mert nem éri meg, így egyre erősebb lesz a nem kimondottan minőségi, tartalmas könnyűzene: a kiadók is azt fogják favorizálni, akiknek a lemezéből bevétel van. Még egyszer: annak a lemezéből van bevétel, akinek a közönsége nem tud letölteni. Ugyanez a helyzet a még sokkal drágább filmek esetében, nem ragozgatjuk. A jogdíjjal a tolvajok helyett fizetünk.

Fizetni jó

Inkább érdemes egy apró visszakanyart megejteni az előfizetési díjhoz. Aminek egy jól nevelt országban nem az a funkciója, hogy az állampolgárokat zaklassák vele, hanem hogy eltartsa a közszolgálati adókat: azaz a kereskedelmileg nem életképes, de fontos értékeket hordozó tartalmakat állítsák elő belőlük. Szolidaritás, és hasonló fogalmak – nem népszerűek talán, de kár lenne lebecsülni őket. Ahol a rendszer létezik egy ideje, az újságírók a közönséget kenyéradó gazdának nézik, nem fejőstehénnek, a nézők pedig elvárják a színvonalat. Ez csak példa, mire nálunk ez a felfogás elterjed, a Nap már háromszor porrá égeti a Földet.

Úgyhogy az előfizetési díj megszűnésével (és megszüntetésével is, mert ilyenre is volt már példa) pont a sajtónak árthatunk a legtöbbet: hacsak a politikusok nem szavaznak meg a közszolgálati csatornáknak fix GDP-arányos támogatást, a korábbinál is rosszabb lesz a helyzet. A politikusok pedig nem olyanból vannak, hogy változtatni akarnának: azzal a befolyásuk csökkenne. A közszolgálatiságnak, mint olyannak, lőnek. Béke poraira, akármilyen nagy képzavarról is van szó.

Más kérdés persze, hogy a közszolgálati műsorkészítőknek is már régesrégen kidolgozott stratégiákkal kellene várniuk a digitális korszakot (és ilyenről sajnos még nem hallottunk részükről), de ez nem változtat azon a tényen, hogy az előfizetési díj legalább annyira jogos és praktikus, mint amennyire első pillantásra felháborító.

Patt

Ezt hívják patthelyzetnek. A megoldásról egyelőre keveset tudni, csak az tűnik biztosnak: ilyenből nem lesz jó példány. Akinek van ötlete, jelezze – most még nagyon úgy tűnik, hogy a szakemberekhez képest a laikusok sincsenek lemaradva.