Aki szereti a koleszos gyökerű amerikai csajrockot (bocs, jobb kategóriát nem találtam szegény szegrőlvégrőlmagyar kanadai lányzónak), az szereti aAlanis Morisette zenéjét. Aki nem, annak bejöhet néhány dala. Aki nem szereti a mélyebb gondolatokra szakosodott rockot, az nem fogja szeretni a sajátos hangú Alanis egyik dalát sem.

A műfajról magáról lehetne hosszas vitákat folytatni: számos fölöttébb népszerű képviselője van, jobbára a tengerentúlon. Jelentős különbség nincs a művészek zenei világában, legfeljebb a szövegvilágokat lehetne összehasonlítgatni, kinek mi jön be. De nem érdemes. A sajátos világú dalok legismertebb előadója Alanis Morisette, aki kanadai tinisztárból nőtte ki magát világszerte kedvelt dalszerző-énekesnővé.

Ő volt a Sziget első napjának matinésztárja – ha a háromnegyed nyolcas kezdést nem nagyon dehonesztáló dolog matinénak hívni. A Szigeten működő saját időszámítást elnézve beleférhet. Pedig egész jók a körülmények (eltekintve az iszonyatos portól, ami a levegőben is áll, és aminél csak a Sziget sara rosszabb). Bejutni egész könnyedén lehet (a Szigetlakók már felállították sátraikat), és persze ettől függetlenül eltévedni is – a legeldugottabb sarkokban is akadnak színpadok/sátrak (így az MR2 nevű 48-as költőről elnevezett rádió sátra, ahol végül nem vártuk meg Jamie Winchesteréket, de ínyenceknek most szólnánk: lesz Baba Yaga-koncert egy bizonyos alfanumerikus nevű hajón).

A tömeg tulajdonképp elviselhető, egyelőre kevés öntudatlan embert látni – ám vagy szerző öregszik, vagy a mai fiatalok fiatalabbak az illendőnél, de rengeteg a tizenéves. Köztük számos emo alkatú lány – ez a trend, nincs mit csinálni. A házasságkötő sátor is meglepően felkapott, ráadásul szinte megállás nélkül üzemel.

A Nagyszínpad előtt viszont igazán nemzetközi a tömeg: úgy tűnik, a legismertebb kanadaira a világ számos pontján kíváncsiak lehetnek. Néhányan még hazulról is lehetnek: valaki lelkesen lenget egy aprócska kanadai zászlót (más valaki egy bazi hosszú horgászbotra applikált ismeretlen típusú rongyokkal érkezik, és be is jut. Két liter üdítővel nehezebb dolga lenne). Vannak persze érdekesebb figurák: két agyaggal vastagon bemázolt ifjú frizbizik a Nagyszínpad előtt (és még így is ők vannak nagyobb veszélyben, a töméntelen csikk és sörösdoboz miatt), egy másik tekintetén tisztán látszik, hogy nagyjából földrész szintjén sem tudná belőni, hol is van most pontosan.

Sebaj, a koncert lassacskán elkezdődik. Semmi különösebb faxni, a kivetítők is enyhe késéssel reagálnak csak a megjelenő zenészekre: két trendi gitáros, egyik vastag SZTK-kerettel, mert az amerikai altergitáros divat hülye. A játékába viszont nem lehet belekötni. Egy billentyűs, egy dobos, egy basszusgitáros – ő az elején még egy kimondottan cool napszemüvegben nyomja. Megszólal Alanis hangja, majd idővel az est sztárja is feltűnik. Farmer, ujjatlan póló, Koncz Zsuzsa fénykorát idéző sörény, és kieresztett jellegzetes hang. Rendben van a produkció, maradjunk nagyjából ennyiben. A hangzás sem rossz, valószínűleg az áhított sound mosott kicsit. A nóták rendben vannak, a rajongóknak valószínűleg fontosak is – a slágeresebb darabok közül nem hangzik el túl sok. Valószínűleg így is elég, ami van, panaszt nem hallani a tömegben.

A produkcióval maximum elvi alapon lehet vitatkozni: korrekt, amikor kell, vadul, amikor kell, simulékony. Olykor még Alanis is gitározik vagy szájharmonikázik, a logika nem megfejthető. A produkció igazán nem lendületes, így az időpont végül is nem rossz választás: a közönség reprezentatív része már túl van a huszonötön, meglepően sok a pasi, és nem is mind barátnő oldalán feszít.

Gond nélkül lemennek a dalok, az Ironic természetesen csak a ráadásban (előtte Búcsúszimfónia szerűen vonul ki a banda a színpadról), ezt a közönséggel is énekelteti a magyar származású előadó. Segíthetne kicsit többet is, de azért eldöcög a produkció.

Meghajlás, taps, köszönöm, viszlát: a kezdéshez hasonlóan a befejezést sem bonyolítják agyon. A tömeg lassan, de veszedelmes lendülettel oszlik szét, mindenki spriccel a következő helyszín felé. A Kooks csapata már a színpadon szerel, egy hangos fickó fűtené a lassan cserélődő népet – ő tudja, nem feltétlen meggyőző.

Kis ténfergés után kifelé vesszük az irányt, ez is meglepően egyszerű. A HÉV is konszolidált, csak néhány élelmes ifjonc próbál lakkbenzinnel felszerelkezve már nem ignyelt karszalagot lejmolni. Ha minden igaz, össze is jön nekik, de ezt márt nem várjuk ki.

Voltunk egy korrekt koncerten, és a Szigeten is – a kezdés bíztató.