A Föld népessége egyre növekszik. Ezzel összefüggésben az egyes országoknak is egyre nagyobb az energiaszükséglete. Az energiaéhség növekedése jóval meghaladja a népesség növekedésének ütemét. Egyre több fejlődő ország lép be gazdaságának olyan szakaszába, melyben iparának energia és nyersanyagszükséglete ugrásszerűen nő. A Föld nyersanyagai végesek, a harc értük egyre ádázabb. Magyarán: egyre többen akarnak belemarkolni az egyre szűkülő tálba. Ezek tények, melyekből nem nehéz levonni a leginkább adódó következtetést: az országok közti konfliktusok egyre inkább kiéleződnek.

Az orosz-grúz háború csak csepp a leendő tengerben, mely elmossa majd a jelenlegi erőegyensúlyt. Ez csak egyetlen jelzés minden országnak, hogy a fegyverek korszaka újra beköszönthet. A nyersanyagokért való élethalálharc nem fog megállni a tárgyalóasztalok mellett. Hiszen papíron nem lehet ezeket a problémákat megoldani. Feltéve persze hogy a „fejlődés”szót ugyanúgy értelmezzük, mint húsz vagy akár tíz éve. Mert ha a fejlődés a növekedést, a GDP egyre magasabb számait, a bevételek és a profit mindenáron való hajhászását jelenti, akkor háború lesz. Egy idő után ugyanis csak erővel lehet majd elvenni mástól az energiát, az ásványkincset vagy a vizet. Aki pedig erősebb és bátrabb, az meg is fogja tenni. Nem lesz más választása.

Hogyan osztódhat fel a világ?

A világ jelenlegi politikai elrendeződése magában rejti az ország-szövetségek, blokkok kialakulását. Ahogy a hidegháborúban kialakult a két pólusú világ, úgy most is alakulóban van egy új rend. Kérdés hány pólusú lesz, és meddig lehet valóban rendnek mondani? A legvalószínűbb forgatókönyv az USA-Szovjetunió páros újraalakulása. Kissé persze máshogy, mint azt a 20. században megismertük. Az Egyesült Államokhoz most az egész Európai Unió oda fog állni, sőt Ukrajna is nagy valószínűséggel ezt a tábort erősítheti, és természetesen Japán. Az új Oroszország mellé egyelőre az ideológiai közelség és a geopolitikai szükségesszerűség okán be fog állni Kína, és nagyjából az összes Dél-Amerika ország. Ez utóbbinak az oka nemcsak a baloldali kormányok erőteljes politikája, és az oroszbarátság felmelegítése, de az USA-val való szembenállás erősödése is.

Ennek a forgatókönyvnek, ezzel együtt a világ új rendjének felállásának is nagy kérdése Kína és Oroszország viszonya. Kína ugyanis még csak méregeti az erejét. Saját berkein belül természetesen – ahogy egy igaz kommunista diktatúrának működnie kell – kőkemény. Mindenkit kegyetlenül eltapos, aki ellent mer mondani a központi akaratnak. Ám a külpolitikában egyelőre óvatosan mozog. Mind az Iraki háború, mind grúz-konfliktusban csak visszafogottan nyilatkozott. Ám ezekből a nyilatkozatokból az is kitűnik, hogy egyik fél mellé sem kívánja egyértelműen letenni a voksát. Egyelőre.

Kína és Irán

De Kínának is megvan a maga Dél-Oszétiája. Tajvan egyelőre még demokratikusnak mondható, kvázi-független állam. Az egyharmad Magyarországnyi szigetecske 200 km-re Kína partjaitól szálka Kína szemében. A Grúziára adott tesze-tosza amerikai reakciót látva azonban Kína most már akár azt is gondolhatja, egy harapással bekebelezi és ténylegesen integrálja magába a területet. Természetesen majd akkor, ha a világ az olimpia miatt már nem figyeli árgus szemekkel minden lépését.

A világ újrafelosztásában különleges szerep juthat Iránra. A mindenkivel dacoló muzulmán ország előbb-utóbb úgyis legyártja saját nukleáris fegyverét. Kérdés, hova ál a kialakuló új rendben? Hogy az Egyesült Államok mellé biztosan nem, az világos. Marad Kína vagy Oroszország. Oroszország felé a nyersanyagbázisok együttes kiaknázása, a földrajzi közelség és a közös „ellenség-kép” (USA) sodorhatja. A Kínával való együttműködésre egyelőre ugyan nincsenek komoly érvek, ám egy újjáalakulóban lévő világban minden pillanatban lehet olyan érvrendszert kreálni, ami összekötheti a két ország érdekeit.

Reménysugárocska

A jelenlegi ütemű fejlődés tehát fegyverek korszakát hozhatja el. E sötét jövőképzetben apró reménysugár lehet a „fenntartható fejlődés” szókapcsolat. Ez az ipari fejlődést a természet és társadalom egyensúlyának megőrzésével képzeli el. Ennek a gyakorlatban való megvalósításához azonban az emberiségnek teljes paradigmaváltást kellene megélnie.

Ahogy az ember át tudott lépni a Föld-központúságon, úgy kellene most túllépni a minden áron való fejlődés romboló kényszerképzetén. Mert ezzel nemcsak a Földet, azaz saját élőhelyünket tesszük tönkre, hanem a szükségletek növekedésével, a nyersanyagok fogyásával háború(k)ba taszíthatjuk a világot. Mondhatnánk, hogy jó esetben „csak” hidegháború vár ránk, ám az őrült módón folyó versengés és a jóléti társadalom hamis képe inkább a valódi fegyveres konfliktusok kialakulását vetíti előre.

Mondhatnánk, hogy sok múlik azon miként alakul az orosz-grúz válság, mennyire lesz kemény az EU Oroszországgal, hogyan reagál az Európába telepítendő amerikai rakétapajzsra a Kreml, ki lesz az Egyesült Államok elnöke, milyen külpolitikát fog képviselni Kína az olimpia után, ám ezek ilyen összefüggésekben lényegtelen kérdések. A valóság az, hogy ezekre bármi is a válasz mind egyfelé viszik a világot: az összeomlásba.

Ha nem mozdul meg valami sokkal mélyebben, ha nem indul el a változás az egyes emberek fejében, mely aztán képes felgyűrűzni egészen a nagyvállalatok, a gazdasági főszereplők szintjéig, akkor nagyon nagy bajban leszünk.