Nem vagyok útépítő mérnök. Csak józan paraszt, némi ésszel. De ehhez a történethez már az sem elég. Ma ebben az országban már mindenki pontosan tudja, hogy az autópálya építések kizárólag arról szólnak, hogy lenyúlja valaki a nagy lóvét. Nagyon nagyot. Már az M7-es kőröshegyi völgyhídjánál is voltak komoly fenntartásaink, hogy minek is kellett oda völgyhíd. Ám aztán ránézve az összegre, melyet felvett érte az építtető a magyar államtól – vagyis tőlünk, kedves honfitársaim – mint Buddha herceg a fa alatt, mindenki megvilágosodott: 41,5 milliárd forintba volt ez nekünk. Mármint nem a megvilágosodás, arra még ki is fizetnénk ennyit, hanem az a 1,8 km-nyi út. Bravó!

De nem volt ez elég. Mivel a sajtó csak kicsit volt hangos a dologtól, az Állami Számvevőszék nevű gittegylet meg hiába okoskodik magában, és a népek sem ragadtak kiegyenesített kaszát, így jöhetett a következő buli. Az M6-os építésénél most nemcsak hidakat, de alagutakat is fúrunk. Na nem a Mecsekbe, mert az ugye logikus volna. Annak a természete az, hogy hegy, magyarázható lenne, ha fúrnánk bele, de mi a pusztába fúrúnk. A semmibe. A fa alá. A néhány méter magas dombocskába. A búzamező mélyébe.



Mi is ez valójában?

A Szekszárd és Pécs közötti 80 km így 250 milliárdba kerül. Szép kerek szám. Kilométerenként ez 3,1 milliárd. Még ha az Alpokban volnánk elfogadható lenne. Egy svájci gazdaságnak. De a szekszárdi dombságon, a mezőgazdasági földeken, a szarban lévő magyar költségvetéssel mocskos szemtelenség. Megdöbbentő arcátlanság. De mondhatjuk azt is: lopás.

Ebből a 80 km-ből viszont lesz egy kellemes 8 kilométeres szakasz, ahol négy alagút és három völgyhíd épül! Négy alagút a dombok között! Ez csupán 40 milliárd forintot emész fel. Értjük ezt kedves adófizető barátaim? A fa alá fúrunk, mert nincs fűrészünk kivágni. Alámegyünk, mert nincs térképünk kikerülni. Igaz, hogy úgy semmiképpen sem éri meg, hiszen kevesebből kijönne, és akkor kevesebbet szakíthatna rajta a cég. Döbbenet.

Kálvária

Egy bátor közlekedésmérnök, Posta Zoltán, aki mellesleg a Gazdasági és Közlekedési Minisztérium főosztályvezetője volt próbált ugyan szólni a fiúknak, hogy ez így nem igazán rentábilis, de hangja halk volt mint fing a viharban. Hiába mondta, hogy szerinte a lankás Geresdi-dombságban teljesen fölösleges alagutakat fúrni. Hiába próbálta erre felhívni a minisztérium figyelmét, hiába javasolta, hogy más nyomvonalat kellene támogatni, hiába támasztotta alá észrevételeit, költségkímélő ötleteit, válaszul csak annyit kapott: "Pósta úr, miért fáj önnek 50 milliárd?"

Pedig Posta ötlete nem is egetrengető. Csupán azt javasolta, hogy a dombokba alagút helyet bevágásokat tegyenek. Annak ugyanis nem sok értelme van, hogy az autópálya fölött csak néhány méternyi föld legyen. Ráadásul az így elkészült új nyomvonalon 130 km/h-val lehetne közlekedni, szemben az alagútban korlátozott 90 km/h-val.

A bökkenő

Egy baj van azonban a javaslattal: jóval olcsóbb lenne, mint alagutat fúrni. Ám ezt a mi pénzünkkel gazdálkodó komoly szakemberek azzal hárították el, hogy nem lenne hova vinni a földet: 60 kilométeren belül nincs olyan hely, ahová a kinyert talajt elhelyezhetnék. Na, erre varrjunk gombot, drága feleim! Mert ilyen nincs… és mégis van.

Mert igaz, hogy ezután Pósta Zoltán megpróbálta még elmondani kollégáinak, hogy 5-10 kilométeren belül több olyan gödör és bevágás is van, ahová szállíthatnák a földet, s végső esetben az autópálya töltése is felvehetné a plusz anyag egy részét, ha a pályaszintet megemelnék 40-50 centivel, de ez engem már nem érdekel.

Mert nyilvánvaló, hogy az említett józan paraszti észnek itt nincs helye. Itt a harácsnak van helye, a mélyszemétségnek, annak a beidegződésnek, hogy az állam pénze mindenkié. Azok, akik ezt intézik, nem fogják fel, hogy milyen kárt okoznak tevékenységükkel az országnak. Nem értik, hogy máshonnan veszik el a pénzeket. Amit ők lenyúlnak, azt lehetne kutatásfejlesztésre, iskolákra, óvodákra, szociális támogatásra, sportra stb… vagy akár több olcsóbb autópályára költeni. Nem értik, hogy maguktól veszik el a pénzt. Nem látják be, hogy ha ez a töménytelen pénz az ország érdekében hasznosulna (vagyis amire mi, befizetők tényleg szánjuk), akkor az nekik is jobb lenne.

Az, hogy az egyik löszbe fúrt alagút – a leghosszabb – most beomlott, már csak hab a tortán. Nekimennek majd még egyszer, meg még egyszer, hisz pénz nem számít. Addig fúrunk, amíg ez a vért izzadó magyar gazdaság ki nem préseli magából azt az átkozott alagutat.

Ötletek pénzszerzésre

De eszembe jutott még egy két ötlet, melyet meg lehetne valósítani, ha valaki lopni akar az államtól. Építhetnénk egy atomtengeralattjárót. Nem baj, ha nem működik, de a költségeit az állam állná, az építtető meg felvenné rá a pénzt. Persze dupla annyiért, mint amennyiért az amcsik meg az oroszok gyártják, hiszen nekünk nincs tengerünk, így kissé át kellene alakítani.

Vagy az egész M6-ost össze lehetne kötni a négyes metróval. És akkor Budapestről lehetne alagutat fúrni Pécsig. Milyen jó lenne, ha csak felszállnánk a Kálvinon és kiszállhatnánk a Széchenyi téren a mekinél.

Legvégső esetben ki is lehet rabolni a Magyar Államkincstárat. Azzal csupán egy aprócska baj van: büntetik. Bár ha így haladunk tovább nem sokáig. Eljön még az idő, mikor ki-ki bemehet a nagy páncélszekrénybe és annyit vihet el belőle, amennyit a kezében, zsebében, nadrágjában, arcában, gyomrában, bőre alatt képes. Na jó… lehet, hogy kell majd hozzá valamilyen színű pártkönyv. De ahhoz csak a lelkét kell eladnia az embernek… persze csak ha van még.